Egy térd a vesémben. De olyan stabilan, hogy már hiányozna, ha nem fúródna bele. Túl világos van. Miért nem tudja rendesen lehúzni a redőnyt?!? Hányszor mondtam már, hogy én sötétben szeretek aludni!! Értem, hogy neki mindegy.

Köhögés. Olyan igazi krákogós, fuldokló köhögés a gyerekszobából. Amelyik nem a vesémet nyúzza, az meg köhög… Hogy lesz így jövő héten az ovi, bölcsi? Már megint együtt fogunk dolgozni? Neeeem, kikúrálom hétfőig, ha egész hétvégén sópárában úszik is a lakás. Mennyi lehet vajon az idő?

Nagy nap van ma. Idén először megyünk randizni. Kettesben, gyerek nélkül, felnőtt programra. Ráadásul már vagy két hónapja le van szervezve – nyertem egy játékon egy belvárosi vezetett sétát két főre. Babysitter jön, anya és apa 9,30kor lelép és 15,00-ig a felnőttlét illúziójában lehet. Ma süt a nap, nem mondanak esőt, fejben átgondoltam már mindent, szuper lesz.

Na tényleg, mennyi is az idő? Sok mindent el kell még intéznem 9,30-ig. Hol van az a telefon? Lefejtem óvatosan a gigámról  a nagyfiam karját, és macskalopakodással kikecmergek az ágyból. Ha még korán van, ne keltsem fel őket, addig is az az én időm, tudok haladni.

7:51. Micsoda?!?!? Máskor hétvégén már 6 után a fejemen ugrálnak, és pont ma meg elalszunk? Mikor annyi dolgom lenne? Na, kapjuk csak össze magunkat! Hátha gyorsan el tudok még intézni ezt-azt gyorsan egyedül legalább.

ÁÁÁ, a legrosszabb ritmusban. És persze a legrosszabb hangulatban… felébredt a kisebbik. Nincs mese, le kell ülni egy kicsit a szőnyegre pizsiben játszani (étlen-szomjan, kócosan), megelőzendő a harmadik világháború kitörését. Így megússzuk egy kisebb helyi határvillongással.

Közben átgondolom, hogy mi az, amit MINDENFÉLEKÉPPEN meg kell tennem a következő 1,5 órában.

Mindenkinek reggeliznie kell, ez fontos, az általános közhangulat érdekében is. Itt álljunk meg egy pillanatra. Lehet, sőt valószínűsítem, hogy normális családokban ez annyi, hogy anya ken egy szendvicset vagy csinál egy zabkását, a gyermekek leülnek, megeszik és megyünk tovább. Na nálunk ez nem így megy. Hosszú udvarlás után nagy nehezen kipuhatolózom, hogy az én drága fiaim mit lennének hajlandók ma reggel elfogyasztani. NINCS tuti recept. És ha már egyszer úgy volt, hogy valami jó, attól nem biztos, hogy mire elkészül, jó is marad. Oké-oké, most biztos azt gondolod kedves olvasó, hogy hát miért kényeztetem el őket ennyire. Legfeljebb nem esznek. Csakhogy ezzel ők is pontosan így vannak. Legfeljebb nem esznek. Ha nem esznek, akkor egy idő után elviselhetetlenek. Ki nem tudja őket elviselni? Én. Kinek fontos, hogy egyenek? Nekem. Nekik aztán egyáltalán nem. Így aztán érzik rajtam a félelmet, a sürgetést, az izzadtságszagot, és csak azért is élvezettel kegyetlenkednek.

Nem mondom, hogy a legtápanyagdúsabb verziót értem el, de már nem üres a gyomruk, ne legyünk telhetetlenek, vegyük ezt sikernek. Na, muszáj megmosni a hajam, egyszerűen muszáj. Ki kell készíteni a gyerekek ruháit, nekem is fel kell vennem valami praktikusat, de egyúttal normálisat, finiselnem kell az ebédjüket, amit időközben odatettem főni. 40 perc van hátra. Nem lehetetlen. Húzzunk bele.

Hipergyors hajmosás, hajszárítás, közben a kisebbik újabb köhögőrohamot kap és a lábam elé hány. Ez mondjuk nem volt beszámítva a feszes ütemtervbe… A hátracsorgó takony fogalom nemismerőit itt szeretném megnyugtatni, hogy ez tökre nem para, aki erre hajlamos, az reggelente simán hány egy kicsit a köhögéstől – ha nincs szerencsénk, akkor evés után, ha még kevesebb szerencsénk van, akkor túrórudit, és ha még ennél is kevesebb szerencsénk van, akkor időszűkében. Viszont!! Nem a ruhámat hányta le. Szerintem ez is fél siker. Megnyugtat, könnyet felszárít, hányást feltakarít, orrot kifúj, hajszárítást befejez. Bakker, mit is kell magunkkal vinni? Hol az online jegy? Tegyük el a védettségi igazolványt a biztonság kedvéért, ahhoz személyi is kell, na meg maszk, fertőtlenítő. Kávét nem ittam, de már nem is fogok, legalább wc-re hagy menjek még el, különben jelentősen zuhan az egész napi komfortérzet.

9,28. Belenézek a tükörbe. Sminkelni már nem fogok, örülök, ha gyorsan fel tudok öltözni. Nem baj, maszk, meg minden… Indulunk!!!

Már elindultunk, mikor érzem, hogy a körmöm vége picit betöredezett, beleakad a ruhámba. Nem, már nem megyek vissza a körömeszelőért. Kicsit megdörzsölöm a farmeremen. 13 éves koromban voltam utoljára ennyire igénytelen…Semmi baj, ketten vagyunk, elindultunk.

 

Időben megérkezünk a kiindulási pontra – mert ebben pont jók vagyunk, késni azt nem szoktunk. Hűvös van, cúgos a Bankcenter előtti tér. Öltözhettem volna melegebben is, bár május 8-án ez is nevetségesen soknak tűnt. Mindjárt indul a városi séta. Át kéne szellemülni. Egyelőre nem megy. Ekkor belémhasít a felismerés. PISILNI kell!!! A következő 2-2,5 órában erre nem lesz lehetőség. És még hideg is van. Megpróbálom összeszedni magam. Az első két helyszínt hősiesen kibírom. Majd szembejön egy kávézó. Már nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek. Itt egy luvnya, aki eljött egy bő kétórás sétára, és a 13. percben wc-t kajtat. És akkor? Odasomfordálok, a legalázatosabban bekéreckedem. Pár perc múlva megkönnyebbülve, felnőtt nővé átszellemülve csatlakozom a csapathoz, és innentől elindul A PROGRAM, A RANDI, A MI FÉL NAPUNK.

Csodálatos volt. Tényleg. A hazaindulás előtt egy fél órára még kiülünk hálából a megmentő főszerepét elnyerő kávézó teraszára. Süti a nap az arcom. Lágy szellő simogat. Minden fa gyönyörű zöld. Alig van ember. Kávé, melegszendvics, tavasz illata kavarog a levegőben. Nyugalom van és csend. Magamba szívom a szabadság illatát. Aztán indulunk haza.