Ma rendkívül érzelmes, érzelmi kitörésekben, hangerőben és könnyekben gazdag napom volt. Mondjuk ez nem olyan nagyon meglepő/ritka, mert ebben a családban valahogy senki nem bír visszafogott lenni, akárhogy is szeretném.

De ma tényleg. Minden napszakra jutott valami igazán erős. Agyeldobós, veszekedős, megbánós, bosszantós, kétségbeesős, meghatós, megrázós, plusz a szokásos. 😊

Végtelenül hálás vagyok – sokat gondolkodtam, hogy pontosan kinek, de végeredményben saját magamnak, amiért megteremtem magamnak a lehetőséget és ki is használom azt arra, hogy ha szükségem van, akkor kiszellőztessem a fejem, és kigyalogoljam magamból a nagy drámákat. Egyedül. És minden kétséget kizárólag szükségem van rá.

A kedvencem az a környék, ahol nagyon szeretnék lakni, és minden bizonnyal költöznénk is – ha nem kétszerannyiba kerülnének ott az ingatlanok, mint amire lehetőségünk nyílik. Megnyugtat a környezet, elképzelem az életet ott, kicsit beleélem magam. Rovom a köröket, minden utcán akkurátusan végig megyek elejétől a végéig, nézegetem a portákat, hallgatom a csendet, magamba szívom az illatokat.

Pont átlényegültem kertvárosi született feleségek üzemmódba, amikor kivágódott egy ajtó: „Te beteg ember vagy!” „Beteg ember?!? Csak azt mondtam, hogy csinálj valamit te is, egész nap csak mereszted a segged míg én kidolgozom a belem!” Felkacagtam. Tökre nem zökkentett ki. Odaillett. Harmóniában volt. Yin és yang. Nincs jó rossz nélkül és fordítva.

Pár lépéssel később egy igazán apró, szép sárga házú csiga keresztezte az utamat (vagy én az övét). Még jó, hogy egyáltalán észrevettem! Tudni kell rólam, hogy kisgyerek korom óta megmentem a járdán áthaladó csigákat, mindig felveszem, és beteszem egy bokorba, nehogy valaki rálépjen. Ezt a szokásomat azóta sem hagytam el, és most már természetesen a fiaim is így járnak el. (Gyanítom én is a felmenőimtől tanultam.) Miközben óvatosan egy megfelelő levélre helyeztem, arra gondoltam, hogy vajon néhány generációval később is ezt teszik majd a leszármazottaim? Egyáltalán lesznek csigák? Hmmm…

Valamelyik este közölte az 5 éves fiam, hogy ő már önvezető autóval fog közlekedni, és biztos, hogy nem benzin fogja hajtani az autót – jó eséllyel igaza van. Vajon milyen, most scifinek tűnő hétköznapi eszközök és szokások lesznek, amikor ő lesz 40 éves?!?

Hazafelé közeledve még meghallgattam két-három olyan számot, ami engem mindig feldob. Vannak ilyen titkos fegyvereim. Na jó, elárulok még egyet. Mert szerintem baromi jó találmány. Ezt így szerényen merem állítani. Sok jelszó van, amit muszáj gyakran megváltoztatni, és naponta sokszor kell bepötyögnöm. Pár hónapja kitaláltam, hogy ha már így alakult, akkor kihasználom ezt arra, hogy üzenjek magamnak. Így amikor a rendszer kikényszeríti az új jelszót, akkor azt mindig az aktuális célomhoz, megcélzott lelki vagy fizikai állapotomhoz, erősítendő tulajdonságomhoz vagy kapcsolatomhoz találom ki. És utána, ahogy naponta többször begépelem heteken keresztül ugyanazt az „üzenetet”, időnként elmerengek rajta, hogy hol tartok vele.

Aztán persze hazaérkezésemet követő 5 percen belül repült a kisautó, visított a fejbevágott, toporzékolt a fejbevágó, nem akarok fürödni, nem akarok kijönni, ne áraszd el a fürdőszobát, vedd már fel a pizsamád, én pont annyit meséltem, amiben megállapodtunk, te miért nem bírod betartani, amit te ígértél, szeretlek, jó éjszakát, nem igaz, hogy mindig ilyenkor találod ki, hogy szomjas vagy, most már csend legyen, mert igazán mérges leszek, stb, stb, stb.