Vecsei H Miklós (alias Hasi)-tól hallottam, na nem személyesen 😅, hogy a mai kor embere nem tud mit kezdeni a saját csendjével. Avagy nem bír egyedül csendben lenni.
Kisgyermekes anyaként első reakcióból talán felröhög az ember lánya: mikor lenne nekem lehetőségem csendben lenni? Bárcsak végre lenne egy kis csend körülöttem.
Én komoly önvizsgálat után rájöttem, hogy igaz…. Amikor végre csendben lehetnék magammal, mindent elkövetek, hogy “zajongjak”. Pörgetem az agyam praktikus dolgokon, pörgetem a facebookot, de minek, pörgetem a zenéket, a podcastokat a fülemben, mert annyi minden érdekel, hogy egy egész élet kevés lenne a töredékére, és hát jelenleg életem töredékével rendelkezem én. Vagy jobb esetben olvasok, de az sem az ÉN csendem.
Be kell hogy valljam, hogy bátorság szükséges egyedül csendben lenni magammal. De azt is be kellett látnom, hogy az idegrendszerem igényli. Így most már tudatosan mégsem hallgatom, mégsem maxolok ki minden “üresjáratot”, hanem néha igyekszem hagyni időt a rengeteg inger leülepedésére és a saját gondolataim meghallgatására.
A coaching során megtapasztaltam, hogy jól tudok és imádok valakire minden idegszálammal figyelni. Na de magamra eggyel nehezebb… Mi lehet ennek az oka? A pörgős létforma, korlátozó hiedelmek/hozott programok, vagy a félelem, hogy mi van ott legmélyen? Lehet hogy mind.
Az eddigi tapasztalataim: először kreatív hullám ragadott el a vállalkozásommal kapcsolatban. Aztán már tudatosan megpróbáltam szembenézni magammal, kezdetben gyakorlatok segítségével, aztán már ott is jöttek maguktól a felismerések, csak pislogok…
És mindezt nem azért, mert én olyan luxusban létezem, hogy ne lenne megoldandó feladatom, problémám a gyerekeimmel, párkapcsolatommal, stb és már önző módon csak magammal legyek elfoglalva.
Hanem pont azért (is). Csak magam megismerésén keresztül tudok fejlődni és katalizálni magam körül a dolgokat. Mert a másikat megváltoztatni nem lehet. Csak magam.