Feldobott egy képet a facebook, ez voltam én nyolc évvel ezelőtt. Nem sokkal később fogant meg a nagyfiam.
Nézegettem ezt a képet. Most is én vagyok, de mennyi de mennyi színnel több.
Az azóta megszerzett sok ráncom (és kilóm) mindegyikének története van, amik hozzám tettek, fejlődésre kényszerítettek.
Akkor rengeteg időm volt magamra és magunkra. Most mind a kettő ünnepszámba megy – de épp ezért kellőképp értékelem, értékeljük is. A lényege ugyanakkor változatlan: a sok beszélgetés (csak most szinte kizárólag altatás után, vagy napközbeni telefonokkal), folyamatos keresése-kutatása a fejlődésnek, az utunknak, a “világmegváltásnak”.
Ezt a fejlődést persze most erősen tematizálják a gyermekeink, nem kell sokat gondolkozni a fókuszon, mert mindig rávilágítanak arra, hogy hol van épp tűz. Félelmetes, milyen jó önismereti trénerek.
Rengeteget fejlődtem már türelemben, alázatban, érdekérvényesítésben, tárgyalástechnikában, saját hibáimmal való szembesülés mellett azok elfogadásában, megbocsátásában, az ítélkezés feldolgozásában, különböző nézőpontok felismerésében és elfogadásában, a megengedésben, a kontrollmánia elengedésében. És meg mindig rengeteget kell.
Nyolc évvel ezelőtt nem csak azt nem tudtam mit hoz az anyaság, a szülőpárként, új minőségben való együttműködés és helytállás, a házasság. De azt sem tudtam még, hogy milyen egy pandémia, karantén, a szorongás. El sem tudtam képzelni, hogy háború lehetséges egy szomszéd országban. Jóformán nem tudtam elképzelni, hogy van olyan, hogy valami nem sikerül. Mondjuk hosszú távon és a lényeg szempontjából most sem hiszem el ?
Veletek mi történt nyolc év alatt?