24 órányi felhőtlen békés derű. Megszakítatlanul. Szerintem kisgyermekeseknek ez azért ritkán adatik meg. Nekem ezen a hétvégén megadatott. Figyelem, helyenként nyálas tartalom következik!
Az első alkalom, hogy a gyerekek nélkül alszunk. Hogy se Anya, se Apa nincs ott a reggeli ébredéskor sem! Hű, elég parás… És minél többet vár rá az ember, annál inkább az… Na ez történt tegnap este.
Ehhez az apropót egy vidéki esküvő-meghívás adta. A szüleimmel jó előre egyeztettük, hogy itt alszanak, napok óta terveztem, szerveztem, izgultam, hogy minden jól megy-e majd. Elinduláskor nyilván volt némi sírás, ami TUDOM, hogy csak nekem szól, hiszen ő 2 perc múlva már kacag. Nekem azért az elindulást követő kb egy óra még torokszorongató volt. Olyasmi érzés, mint amikor beszoktattam a bölcsibe. Ezért is mondom, hogy 24 óra, mert valójában az egész tokkal-vonóval 26 volt. Meg azért, mert a 24 óra jól hangzik. ?
Szűk két óra volt az autóút, közben szépen felengedtem, köszönhetően annak, hogy zenét hallgattunk, nem volt kötelező beszélni, ki tudtam pörgetni magamból a gondolatokat, ahelyett, hogy lenyomtam volna későbbi feldolgozásra.
Ahogy közeledtünk a helyszínhez, egyre törtek fel az emlékek. A házasulandókkal a húszas éveim első részét elég intenzíven együtt töltöttem. Megannyi buli, kirándulás, itt alvás – ott alvás, sztorik végtelen sora, az az életérzés, hogy már önálló vagyok, de még felelőtlen, amikor a házibulik nem nagyon történtek sírás-vigasztalás nélkül, az az igazi felnőtté válós időszak. Ráadásul itt, ahol az esküvő lesz, is rengetegszer voltunk. Minden bokrot, kajáldát, kocsmát, kanyart úgy ismerem, mint a tenyerem. Bár nem jártam erre már vagy egy évtizede.
Ugyanis ahogy szépen mindenki párra lelt, majd családalapításra adta a fejét, lett 1-2-3 gyereke, igazi felnőtt, felelősségteljes élete, problémái, valahogy mi, az akkori baráti társaság szétforgácsolódtunk. Tudunk ugyan egymásról, de nagyon kevésszer láttuk egymást. Így őszintén nagyon boldog voltam, hogy felfértünk a meghívottak listájára. Ugyanis ez a baráti pár, akik már egy évtizede másokkal élnek rendkívül aktív szociális életet, így 40 évesen, három közös gyermekkel, a pandémia közepén döntötték el, hogy házasságra lépnek. (Nyomokban ismerős a sztori… ?)
Mielőtt még elfoglaltuk volna a szállásunkat, tettünk egy nagy sétát a természetben és megebédeltünk kettesben a férjemmel. A mozgás, az erdő, a patak, a kacsák, a tó, a hegyek percről-percre bontotta le azt a vastag kérget rólam, amit az utóbbi időszakban magamra növesztettem. Szinte éreztem, ahogy pattognak, és potyognak le rólam a szürke, száraz darabkák, és szép lassan előjön az alatta rejtező zöld, élettel teli, ruganyos énem. És beköltözött a szívembe valami nagy béke érzés – már nem is emlékszem, hogy mikor volt ilyen utoljára.
Délután elfoglaltuk a szállást, csinibe vágtuk magunkat és mentünk a fogadásra. Ahogy megpillantottam régi barátaimat, a nagy béke mellé egy hihetetlen szeretethullám is költözött, ami aztán egészen másnapig csak hömpölygött, jólesően simogatva a lelkemet. Csodálatos volt látni őket, hogy hol tartanak most, hogy mi lett belőlük: az online megosztott infókon túl úgy hús-vér emberileg is. Hogyan formálták őket az elmúlt évtized sokszor embert próbáló viszontagságai, egyéni drámák. Hogy a családtagjaikkal is kölcsönösen kedvesen emlékszünk vissza egymásra, és arra az időszakra, amikor elkezdődött a korai felnőtt életünk.
Bevallom, előzetesen gondoltam mindenfélét már a covid „végéről”. A pandémia (átmeneti? végleges?) elmúltáról. Először azt gondoltam, hogy majd valami hatalmas fesztiválon minden ismerős és ismeretlen egymásra borul, és végre keblére öleli a másikat. Aztán azt gondoltam, hogy már sosem lesz olyan újra. Hogy már örökre bennünk marad némi távolságtartás. Hiszen eljutottam odáig, hogy filmeket nézve rendre felszisszentem magamban, hogy nézd már, ezek túl közel mennek egymáshoz, mit fogdossa, hát nem is fertőtlenített kezet, hát hogy mer arra a zsúfolt metróra maszk nélkül felszállni.
Na itt most – a szállodában a védettségi igazolványok hivatalos bemutatása után – hála jó istennek az első forgatókönyv vált valósággá. Csodálatos érzés volt fizikailag kapcsolódni, ölelni, megsimogatni a hátát, karját, megpuszilni mindenkit!! Lehet, hogy nem is ismertem fel, de ez nekem nagyon hiányzott. Megviselt többek között a fizikai eltávolodás is.
A szertartás, a vacsora és a buli egyébként szuper volt mindenestül, de nem is ez a lényeg, hanem az a hatalmas pozitív töltés, amire rá tudtam csatlakozni. Az energiák, amik a visszafojtás után – legalábbis bennem – magasra törtek.
Másnap – jó lakodalomhoz méltó fáradtsággal – hazafelé tartva megmaradt a béke. Nem voltam szomorú, hogy vége, hogy mindjárt folytatódnak a hétköznapok. Csak hallgattuk a zenéket, nem is hiányzott semmi. Jó volt hallgatagon egymás mellett ülni, csak úgy lenni és érezni és hagyni lecsengeni. És nagy öröm volt a két, engem oly gyakran kiborító fiamat aztán újra magamhoz ölelni.
