Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán egy vallomással. Kb egy hónapja azt érzem, hogy szétesett…. Hmmmm, mi? Nem is tudom. Az erős lenne, hogy az életem, hiszen minden megvan. A családom, a munkám, a motivációm, minden a helyén. Mégis úgy érzem, hogy a részecskéim egy kevésbé kontúros halmazban lökdösődnek, és nincsenek abban a harmóniában, amiben szeretném. Aminek következménye, hogy nem úgy érzékelek, nem úgy reagálok, nem úgy VAGYOK, mint ahogy jobb napjaimon. Nem tudom, tyúk vagy tojás, a gyerekek állandóan betegek, (egyébként én is), na szerencsére nem komolyan, de pont annyira, hogy ne menjenek oviba és nullahuszonnégyben együtt legyünk. Igen, éjjel is. Hogy miattam estek szét vagy én estem szét miattuk, nem tudom, de az biztos, hogy ők egyre jobban tapadnak rám (fizikailag is) és én egyre nehezebben cipelem őket (mindenhogyan is).
Persze én ebbe nem törődöm bele. Rengeteget agyaltam magamban, beszélgettünk együtt mindenféle felállásban, megállapodásokat kötöttem magammal és a férjemmel. Az akcióterv egyik eleme, hogy mindketten kapunk fixen heti egy estét a másiktól és a családtól külön, sportra, feltöltődésre. Ez nem egy opció. Ez most muszáj. Múlt héten persze még beteg voltam, így ma lett volna az első alkalmam, de egy nappali program felülírta. Részt vehettem ugyanis a Women in Business konferencián. Élőben. Offline.
A gyerekek persze home oviban még a múlt heti nátha okán. Na de mondta az én Drágám, hogy “van neked egy férjed is” és hősiesen magára vállalta a mai home őrületet. Mert ovisokkal együtt a home office – legalábbis nálunk – az őrület, még mindig, ezt nem is szeretném szépíteni. Az eredményességemen talán nem látszik meg nagyon, legalábbis amikor hideg fejjel számba veszem, hogy mit intéztem el ezeken a napokon, akkor nem kell szégyenkeznem. De ott közben egy őrület. És ezt nyomom változó saját egészségi állapotban lassan egy hónapja megszakítatlanul. Szóval én úgy voltam vele, hogy
1. Nekem aztán mindegy milyen esemény, csak mehessek el otthonról.
2. Nem árt az, ha a férjem tudja, a saját bőrén tapasztalja, hogy pontosan milyen feltételrendszer mellett teljesítek nap mint nap.
3. Van értelme átgondoltság mellett, de teljesen őszintén és nyíltan kommunikálni, mert lám, magától hajtotta a fejét a tilóba.
4. Hoppá, felöltözhetek, sminkelhetek, bemehetek a Belvárosba!!
Gondolkoztam, hogy mi legyen az esti feltöltődésemmel, de az ember tudjon rugalmas lenni, így abban állapodtunk meg, hogy akkor az énidőmet ma folytatólagosan, a Belvárosban veszem majd ki, ott lehetek majd egyedül végre. És én ezzel már határtalanul boldog voltam.
És ahogy elindultam reggel otthonról, egyre több szuper meglepetést kaptam a naptól.
Kezdjük azzal, hogy a lakókörnyezetemben, ahol naponta többször átcaplatok oviba, játszótérre, boltba jövet-menet, ezúttal “csomagok” nélkül lépdeltem a ruhámban, blézeremben. És tudjátok mi történt?? Megnéztek a férfiak! Nem egy. Egy csomó! Lehet fújjolni, de ettől szárnyakat kaptam.
Aztán már egy ideje úton voltam, mikor megnéztem, hogy pontosan hova megyek. Persze ezt napokkal ezelőtt is megtehettem volna, de huszadrangúnak tűnt a fenti előnyök mellett. A felújított Párisi udvar Elnöki lakosztályában volt a konferencia. Wooooooow….. a lélegzetem elállt. Az épülettől, a panorámától, a luxustól. Megboldogult lánykoromban voltam én Európa-szerte luxus szállodákban üzleti úton, de azok az emlékek már úgy megfakultak, tán igaz sem vót… Na MOST, sokkal jobban tudom már értékelni.
Ezt követően kiderült, hogy ez nem egy uncsi, “pihenős”, telefonnyomkodós konferencia. Fantasztikus Nők, fantasztikus előadásokat tartottak, és közben éreztem, hogy egyre csak telik a tankom. Ezek a nők átmentek mindenféle nehézségen, élethelyzeten, voltak és lesznek lent, ugyanúgy, mint mindenki más. Nem is féltek megosztani a személyes történeteiket. Vannak gyerekeik. Dolgoznak. Vannak hobbijaik. Szerelemprojekteket futtatnak. Sugárzik belőlük a derű és a támogatás. Jól vannak és jobbá teszik a környezetüket.
Van fény az alagút végen. Pontosabban nem csak a végén. Hanem egész gyakori ellenőrző pontokon.
Sokat beszéltek arról, hogy hogyan lehet ezt csinálni. Nem volt persze meglepetés, de pont ezért fontos felismerés, hogy ENNYI. Nem kevesebb és nem több. Leadni a megfelelési kényszerből, maximalizmusból, delegálni, okosan gazdálkodni a lehetőségekkel, erőforrásokkal, nem akarni mindent is egyedül csinálni, megoldásfókuszban maradni, térdet leporolni és akárhanyadszor újra felállni, rugalmasnak lenni, alkalmazkodni, csapatban dolgozni – munkában és magánéletben egyaránt. Az elméletet tudom. Az pedig life long learning, hogy hogyan sikerül napról napra, időnként percről percre alkalmazni.
Azt hiszem a mai töltést – ezúttal sport nélkül is – megkaptam. De most még csavargok egyet, és magamba szívom imádott Budapestem napfényes koraőszi hangulatát.
