A csodás strandidő ellenére azért már a természet figyelmeztet: itt van az ősz, itt van újra. Ma például találtunk egy csomó mogyorót az udvaron terebélyesedő bokor alatt. Szépen össze is gyűjtöttük, fel is törtük – csodálatos program kisgyerekeseknek: a kicsiket leköti, ügyesíti, közel hozza a természethez, a nagyoknak egyfajta meditatív állapot.
El is merengtem az őszön. Tulajdonképpen majdnem minden nagy újdonság, új korszak ősszel kezdődött az életemben.
Mióta az eszemet tudom, a nyári szünet végével mindig vártam, hogy elkezdődjön az iskola, találkozzak újra / az új diáktársaimmal, esetleg új tanárokkal, új tantárgyakkal, a gimivel, az egyetemmel. Számomra ez mindig pozitív izgalommal teli várakozás volt. Élveztem, hogy fel kell készülni, szerettem a könyveket, írószereket.
18 évesen ősszel hagytam el a szülői otthont, és vetettem bele magam az albérletező egyetemisták fővárosi forgatagába, hogy életre szóló barátságokat gyűjtsek és biztos szakmai alapokat szerezzek.
23 évesen nyár végével álltam „rendesen” munkába, hogy kezdetét vegye az igazi független, felnőtt életem. Innentől nyilván komoly változást hozott, hogy már nem volt többé nyári szünetem, ugyanakkor a nyári szabadságolós, lazább hetek után ugyanúgy megvolt a szeptemberi „évkezdés”. Tulajdonképpen sok szempontból még mindig inkább ősszel érzem az új év kezdetét, nem január 1-jén.
Mindkét kisfiammal ősz elején voltam a 12 hetes genetikai ultrahangon, és ősszel éreztem először a mozgásukat a pocakomban. Számomra már innentől (nem a születéstől) vált kézzel tapinthatóvá a létezésük.
Aztán az ősz szólt a bölcsibe, oviba beszoktatásról, az újra munkába állásról szólt.
Csupa nagy változás, csupa félelemmel vegyes boldog izgalom, egy lépés előre, csupa kihívás – igazi mérföldkövek.
Idén is nagy változások lesznek, idén is félek az ősztől, de nem érzem mellé a boldog borzongást, a várakozást. Szeretném, ha ez a nyár a következő nyárig tartana. Utálom a bizonytalanságot, a napról napra élést, a tervezhetetlenséget, a folytonos alattomos szorong(tat)ást, a megoldhatatlannak tűnő érzelmi, idegrendszeri, logisztikai feladatokat. Nem látom, hogy hogyan fogjuk megoldani itthon bezárva az esős, latyakos, hideg, sötét, hosszú, barátságtalan napokat. Ha nem lehet majd órák hosszat a homokozó szélén ülve nyomni a home officet a home ovival és a home bölcsivel a napsütésben, a szabadlevegőn – teret adva a kiapadhatatlan mozgásigénynek és a szabadság illúziójának.
Azt remélem, hogy amikor a rengeteg üres, penészes, elrohadt, keserű, ehetetlen mogyoró között találunk majd egy-egy egészséges szemet, akkor azt ugyanúgy észre tudjuk majd venni, és ugyanolyan kitörő lelkesedéssel örülünk majd neki, és csak feltörjük a következőt is, nem feladva a reményt, ahogy ma. Aztán csak elfogy egyszer az összes…
