Szerintem bármelyikünk karácsonyáról lehetne írni regényt. Ha várjuk, ha nem, ha készülődősek vagyunk, ha nem, ha sokan ünneplünk, ha kevesen, ha idegbetegen, ha nem (ja várj, ilyen nincs ? – vagy mégis?!?) – minden esetben lenne miről írni. De máséról nem írhatok, így leírom az ÉN VALÓDI, idei karácsonyom.
Nem akarom festeni magam, én nem vagyok az az ünneplős fajta. Se készülődős, se díszítős. Se várakozós, se meghitt. De nyomás azért van rajtam, hogy ebben fejlődjek. Nyilván van az össznépi marketing nyomás, a social media nyomás, de ami ennél fontosabb, egy erős családon belüli nyomás is. Ami viszont a legrelevánsabb a témakörben: az a tavalyi karácsony emléke, amikor a két kisfiam szája tátva maradt, amikor megpillantották a fát teljes díszben, lefagytak, és láttam a szemükben a varázslatot. Akkor értettem meg, hogy ez a varázslat tényleg létezik.
Mindezek miatt – covid, korlátozások, hangulat hiánya ide, vagy oda – szerettem volna idén is nagyon. Azt a csillogást látni a szemükben. Más nem is nagyon érdekelt.
Azt gondolom, hogy az előkészületekben jól szerepeltem. Idejekorán beszereztem az ajándékokat mindenkinek. Elpostáztam időben, amit el kellett. Kitaláltam miket fogok főzni és beszereztem az alapanyagokat. Becsomagoltam az ajándékokat, előkészítettem a főzéseket.
23-án délelőtt még bedobtam egy kacsamellet a sütőbe, hogy legyen sülthús hidegen, tartalékba. Nem is volt vele semmi baj, leszámítva, hogy egy picit felrobbant, és a kacsazsír ráfolyt a sütő falára. Bosszankodtam, letakarítottam, elfelejtettem.
Majd jöttek 23-án délután a vendégeink (keresztszülők-barátok), és én vacsorára quiche-t sütöttem. Quiche Lorraine, a klasszikus volt a terv – de egy füstölt változat lett a végeredmény. És nem csak az étel lett füstös (egyébként amúgy finom), hanem az egész lakás is. Természetesen akkor, amikor a három kisgyermek és a négy felnőtt a nappaliban tobzódva épp készült átadni magát az áhítatnak. Hát a meghitt áldott béke helyett, amit mindenki kívángat ilyentájt – inkább az idegbeteg anyázás, szellőztetés, kifagyok, de még mindig büdös van, mi az úristent csináltál a sütővel, hagyd már abba, ettől nem lesz jobb, biztos nem égeted el, tuti megsült, jaj, csak szépen tálalj, ne szóljál be nekem, igyál már valamit inkább, figyelj oda a gyerekre, kiöntötte az almalét, most nem gyurmázunk, ne üsd a másik fejét, legalább kóstold meg, jól van, akkor egyél kiflit, örülünk, hogy jöttetek, boldog karácsonyt lett.
Sebaj, eljött a 24-e, új nap, új remények, ráadásul ez A szenteste napja. Nálunk az a kiscsaládunk hagyománya, hogy 24-én az ebéd utáni alvás közben a semmiből ott terem – a Jézuska hozza – a karácsonyfát és alatta az ajándékokat. Ez eddig még egy viszonylag biztonsággal kivitelezhető forgatókönyv volt, de ahogy nőnek a gyerekek, egyre jobban repedezik a fala…
Először is, jöttek bizonyos kérdések. A Jézuskának van szárnya? És szánja? Akkor mégis hogy jön ide? És angyalok léteznek a valóságban? (és ha nem, akkor mi a helyzet magával a kis Jézussal?) Miért hoz fát és ajándékokat egy újszülött? Lássuk be, ingoványos talaj ez. Egy olyan logika bajnoknál és keresztkérdés szakértőnél, mint a nagyobbik fiam, nagyon fel kell kötni a gatyát. Viszont – ugyanebben a témakörben – majdnem könnyekig hatott, amikor este azzal állt elő: „Szeretném megköszönni a Jézuskának ezt a sok ajándékot. Szeretnék én is adni neki valami ajándékot cserébe.” Ugyanakkor megint becsapdázott: vajon kinek köszönje és adjon ajándékot?
A logikai bukfencekre rávilágító kérdéseken túl a másik nehézséget az jelentette, hogy TUDTA, hogy alvás közben dolgozik a Jézuska (és egyetlen vékony ajtó választja el tőle), ezért az izgalomtól nehezen tudott elaludni, illetve ezerszer a lelkemre kötötte, hogy ha neadjisten elaludna, és nem hallaná meg a csilingelést időben, akkor FELTÉTLENÜL és AZONNAL keltsem fel.
Ilyen előzmények után be voltam rosálva, hogy idén már kipukkad a Jézuska-mítosz, de csodával határos módon minden klappolt végül, és az alvás végeztével – némi tárgyalás árán – sikerült elérni, hogy csukott szemmel menjünk ki pisilni, aztán még vegyünk fel eggyel normálisabb szettet, és jött a csilingelés, a fa teljes pompájában, kijövünk a gyerekszobából a két csemetével, és jön az áhítat.
AHA…
A kicsi (aki tavaly csillogó szemmel bámult félórán át mozdulatlanul, amíg énekeltünk) amint megpillantotta a fát, éktelen zokogásban tört ki. (A fát a talpba állító és feldíszítő „Jézuska” szerintem sokkot is kapott, hogy valamit nagyon elrontott) Mindeközben a nagyobb indiánüvöltéssel sprintelt a fa felé, legnagyobb megkönnyebbülésemre időben fékezett, de arra a kérésre, hogy énekeljünk el valamit, az általa jól ismert és az elmúlt hetekben unalomig gyakorolt kb húsz karácsonyi dalból – süket fülekre talált. Mondhatnám, hogy persze, mert a kicsi még mindig üvöltött az ölemben, a fára sem nézve – de nem, a bátyó túlharsogta: nincs kedve énekelni, de nekiesne az ajándékoknak.
Mi lemondóan egymásra néztünk, szájról olvasva (mert közben megsüketültünk) boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, és engedélyt adtunk a végeláthatatlan ajándék bontogatásra. Egy idő után a kicsi megkérdezte hüppögve, hogy ő is bonthat-e, és innentől helyreállt a világ rendje. Legalábbis számára.
Míg én vele kirakóztam, könyvet nézegettem, építettem, addig a gyerekszobából 15-20 percenként nagyon komoly nézeteltérés hangeffektje törte meg a békét. Apa és fia – két megalkuvásra és saját elképzeléseiktől való elérésre képtelen jellem – összeszerelték az ezer darabból álló állatkertet, és megtalálták neki a megfelelő helyet a polcon. Ezt követően Apa megtépázott idegekkel, de már teljes apátiában megkérdezte, hogy egyáltalán én megnéztem-e hogy mit kaptam, és hogy esetleg neki van-e valami a fa alatt, majd meditatív telefonnyomkodásba kezdett.
Közben – az időközben alaposan kitakarított – bűz- és füstmentes sütőben elkészült a vacsora, és kezdődött a gyertek enni, most nem vagyok éhes, de most gyere, mert már késő van, fúj mi ez, legalább kóstold meg, anyátok ezért dolgozott, nem eszem meg, akkor egyél rántott húst a hűtőből, figyelj oda, a @&# leverted a tányért, nem baj, feltakarítom, nem megyek még játszani, én még nem is ettem, ne ugrálj a kanapén, ne nyúlj a fához, nem játszhatsz azzal, de akkor meg minek kapta ha nem játszhat vele, és a társai.
Aztán – mikor a fürdés már megnyugtató közelségbe került – kicsit csillapodtak a kedélyek. Leültünk olvasni a gyerekekkel, ölelés, nyugalom, a családfő berakja Kulka János előadásában a Halleluját, mert Ő tényleg ért a hangulatkeltéshez (minden irányba). Nem tagadom, hogy gyakran vagyok érzelgős, főleg a gyermekek óta. De ez a rapid elborulás most engem is meglepett. A semmiből elementáris erővel tört rám a hála érzése. Nem az, amikor tudatosan akarod, vagy érzed, hogy érezned kéne. Hanem amikor meglep és agyonnyom. Hogy itt vannak ŐK hárman nekem. Annyira jó nekem. És ekkor klipszerűen pár másodperc alatt lepörgött sokminden, amit nem volt idő és lehetőség és mód feldolgozni. A szorongás, a bizonytalanság, a tehetetlenség, a globális és a saját környezetemből, családomból kapott rossz hírek, a félelem, amikor elkaptam, a sokk, amikor kapott egy diagnózist, hogy a húgom barátnője a mai napot már nem érhette meg, a barátnőm, aki ma a pár nappal ezelőtt elhunyt édesapját gyászolja, az együttérzés azok iránt, akik most egyedül érzik magukat a szobájukban és a világban, hogy idén nem találkozunk a szüleimmel, hogy ki tudja a jövő év TÉNYLEG jobb lesz-e, mint ahogy mindannyian reméljük. És ömlöttek egy kicsit a könnyeim, megölelgettem és puszilgattam némán mindenkit.
Persze mindez talán egy percig tartott csupán, mert aztán újra meglökte és elvette és elfáradt és menni kellett fürödni.
Hát ez volt nekem az idei Karácsonyom.
