Az új kis élet két sejtből indul, amiben már benne van a hozomány, a kromoszómák révén, hogy apánktól mit kaptunk, hogy anyánktól mit kaptunk, és ennek az elegyéből fog egy program elindulni. A sejtmemória felfedezéséért már Nobel-díjat adtak. Ez még elsősorban genetika, bár mióta fejlett az epigenetika kutatása, azóta bizony el kell fogadnunk, hogy már fogantatásunk pillanatában sem vagyunk lelki értelemben egy tiszta lap, hanem megkapjuk a transzgenerációs örökségünket is a hátizsákunkba.
Erre jön rá a méhen belüli és a csecsemő- illetve kora gyermekkori élmények és tanulságok halmaza. A szüleink idejében sajnos még egy csomó mindent nem tudtak, ami információ ma már bizonyítottan rendelkezésre áll, és a szülés akkori kórházi protokollja, a csecsemőgondozás hivatalos szabályai, az akkori igazságok, gyakorlatok a legjobb szándék és szeretet mellett is gyakran komoly kötődésbeli sérüléseket okoztak, melynek a mai felnőtt társadalomban látjuk a lenyomatait. A párkapcsolati nehézségekben, az önbizalomhiányban és annak kezelésében (akár a tehetetlenség akár a túlkompenzálás). Az akár mikro-, akár társadalmi szinten egyértelműen tapintható általános bizalmatlanság, a tehetetlenség, az érzelmek megfelelő megélésének és kimutatásának képtelensége (elfojtás vagy épp kontrollálatlan zúdítás), a heves – nem érett felnőtthöz méltó reakciók és ítélkezések gyökere mind-mind az első időszakunkban keresendő.
A következőkben dr. Bagdy Emőke egy előadása alapján – de nem pontos idézeteként összefoglalom, hogy mit érdemes tudni az egyes szakaszokról, hogy majd ennek a tudásnak a birtokában képesek legyünk megtörni a rossz mintákat és lehetőségünk nyíljon tudatosan (adott esetben sok önreflexióval és erőfeszítéssel) máshogy dönteni.
Méhen belüli időszak
Az első három hónap a legsérülékenyebb, ekkor még csak a hüllőagy fejlődik ki, amiben kizárólag a létezésnek az a tudata él, hogyha ellenség vagy támadás ér, akkor azt elpusztítom vagy menekülök.
A második három hónapban az a nagyon érdekes, hogy az első három hónapban nyitva lévő óriási nagy, veszélyt kereső szem ekkor becsukódik, és kialakul egy olyan különleges képesség, ami az anyával való köldökzsinóros kapcsolat révén a bizalom. A vakbizalom. A magzatban már kialakul egy olyanfajta biológiai érzés, hogy meg vagyok tartva, hogy biztonságban vagyok. Ilyenkor már van bőrérzékelése, hangokat is hall, az anya hormonjain keresztül egyértelműen átérzi az anya akár pozitív, akár negatív érzéseit – hat rá a külvilág. Ebben a második három hónapban az anyának is felidéződnek bizonyos saját egykori, méhen belüli állapotával kapcsolatos érzések, álmok, fantáziák. Mindazok az emlékek is, amik az ő saját hajdani (öntudatlan, sejtmemóriából hozott) élményei, amiket átélt, azok is beintegrálódnak az anyaságra való felkészülésébe.
Az utolsó három hónap már felkészülés arra, hogy majd egy más világba lépünk át. A kismama, folytonos kapcsolatban a magzattal bizony nagyon sok mindent tud „oda üzenni”. Ha szép gondolatai és szeretetteli „odagondolásai” vannak, amik a szervezetében neurohormonokat indítanak el: oxitocint, endorfint, szerotonint, stb, akkor a magzat relaxál, és megkapja az üzenetet, hogy „jaj, de jó anya pocakjában vagyok”, jól érzi magát. Szeretettel benne lenni már a magzati létben is a kapcsolatban az például előkészít, hogy majd sikerüljön jó kapcsolatot építeni, és fölülírhatjuk vele a saját a rossz mintáinkat, „hozományunkat”.
Csecsemőkor
Tudjuk, hogy az ember „koraszülött”, hiszen biológiailag még kéne kilenc hónap, tulajdonképpen 18 hónap volna az optimális várandóssági idő. Tények bizonyítják, hogy éretlen idegrendszerrel jövünk a világra, és ezért nagyon fontos, ami csecsemőkorban következik: a bevésődési fázisok, a kulcsingerek. Ezeket mindenképp fontos tudnia egy tudatos édesanyának, szülőnek.
Kezdve az első huszonnégy órával, közvetlenül a születés után. Kiemelten fontos a bőr érintés, mert az anyai illetve apai ösztönt kioldja, meghozza a feltétel nélküli szeretet érzését. Ekkor a kulcsinger az anya vagy apa testére, pucér bőrére helyezett újszülött.
Az első félév, az a szimbiózis ideje, a baba még szereti azt érezni, hogy bent van az anyaméhben, de nem tud bent lenni, következésképp minden olyan helyzet, ami lehetővé teszi, hogy olyan legyen, mintha benn lenne, tökéletesen segíti a fejlődését. Fontos, hogy ilyenkor az édesanya állandóan jelen legyen, és ha éber a baba legyen nagyon sokszor a testén. A testén, hogy a testkontaktus meglegyen. Miért? Mert a tapintás, érintkezés nagyon fontos hatásokat oldanak ki elsősorban idegrendszerben: az érzelmi agynak egy heves, jó érzés reakcióját. Ezért lesz később is a csók, a puszi, az ölelés, a simogatás olyan, ami nagyon sokféle gyöngéd érzést tud bennünk kiváltani a párunk irányába, és ugyanígy hat a gyerekünk irányába is az, hogy átöleljük, pusziljuk.
Az első félévben kaphatja meg a baba az „életre jogosítottság érzését”, ha ez a szimbiotikus kapcsolat nem sérül. Ehhez az összenőtt állapothoz tartozik a gyakori és hosszú bőrkontaktuson, testi érintkezésen túl a szoptatás vagy etetés közbeni szemkontaktus is. A baba körülbelül ebből a távolságból lát jól, látja az édesanyja szemét, és ha egymás szemébe néznek, akkor a szem kvázi kapuként működik az érzelmi agynak a tükörneuronjai felé. Ilyenkor az érzelmi tár elkezd befogadni üzeneteket: a testi jólét üzenetét. Szeretve vagyok, etetve vagyok, szoptatva vagyok, elfogadnak, kialakul az összekapcsolódó, különleges, mély érzés. Nem csak testileg tápláljuk a babát, hanem az ő érzelmi puttonya is telítődik olyan elemi jó érzésekkel, hogy „jaj, de jó nekem élni, mert engem etetnek, gondoskodnak rólam, szeretnek, ölelnek, puszilnak, szóval mindenféle jó inger ér engem”. És ez azt az üzenetet küldi, táplálja be, imprintálja a lélek számára, hogy „élni jó, fontos leszek, fontos vagyok a világban”, és később az az érzés, az életre jogosítottság érzése megszületik, hogy „jogom van élni és jó élni és értékes az élet, és tudom szeretni az életet”. Tapasztalhatjuk felnőtteken, hogy az élet szeretete nem az aktuális életkörülményeken múlik – hát ebből a nagyon korai élményből eredeztethető.
Féléves kor körül az időablak bezárul a szimbiózisra, nem vagyunk már bent abban az együttlétben, ahol a baba és az anya egyek. A különbözőségnek a felfedezése az első és végzetes olyan élményt táplálja be, ami egész életünkben kísér minket: a szeparációs félelem, a halálfélelem, a megsemmisülés félelem.
Gondoljunk csak bele, hogy időfogalom és kivárási, késleltetési képesség nélkül, abszolút mentálisan éretlenül belekerül a baba egy olyan helyzetbe, hogy „nem látom, nem hallom, nincs itt anya” – ez számára megsemmisítő érzés. Ekkor tehát a létezésnek a félelmére, az egyedül maradás magányfélelmére döbben rá a lélek, s olyan mélyen beülteti, hogy egész életünkben a félelmeink egyik gyökere innen van. A későbbi magányérzés gyökere, illetve az egyedülléttől rettegés gyökere a korai riadalmakban van, hogy „igenis engem ott hagyhatnak, egyedül hagyhatnak, ott halhatok meg, ott pusztulhatok el”.
Ha ilyenkor az édesanya csak messziről legalább a hangját hallatja, énekel, vagy odateszi maga mellé a gyereket amikor csak lehet, hogy lássa, szüntelenül jelzi számára, hogy: „itt vagyok, jövök máris, nem hagylak magadra”, tehát a jelenlétét tudatosítja a gyerekben, azzal rengeteget tesz.
Beszéljünk egy kicsit az apa szerepéről is, ami szintén kiemelten fontos. Hiszen az apa egészen máshogy fejezi ki a szeretetét, máshogy fog, tart, akinek érzi a baba az izmainak a feszességét. Az anya, aki gyöngéd, aki etet, szeret, babusgat, vigasztal – illetve az apa, aki földob a levegőbe, meg játszik velem, és én annyira kétségbeesem, hogy mi lesz velem, de apa mindig elkap, apa erős, és ezzel életre szólóan ráerősít a bizalom érzésére.
A második félévben tehát az alapvető kötődési minták kialakulnak.
A biztonságos a kötődéshez az szükséges, hogy amikor a baba szükségletei jelentkeznek, legyen az akármilyen testi vagy lelki szükséglet és azt jelzi, akkor ha nem is rögtön azonnal, de nagyon belátható időn belül a szülei szükségleteit kielégítsék.
Nem szabad hagyni a babákat sírni, válasz nélkül hagyni, programozottan, időre etetni! Ebből alakulnak ki a lemondó, elkerülő, félő, szorongó idegrendszeri pályák – bizonyítottan. A gyerek azt tanulja meg, hogy legjobb, hogyha lemond arról, hogy jön az, akit hív, és hogy ezért inkább ne is kötődjön, ne is ragaszkodjon annyira, mert úgyis csak az a vége, hogy elhagyják.
Hibáztatni butaság lenne az előző generációkat, hiszen ők akkor a legjobb tudásuk és a lehetőségek mentén élték az életüket. Nekünk viszont a ma rendelkezésre álló tudás birtokában meg van rá a lehetőségünk, hogy megtörjük a rossz mintákat, és a gyermekeinknek egy kiegyensúlyozottabb, sok lelki problémától kevésbé terhelt jövőt ajándékozzunk.
Az első időszakban adjuk meg a megfelelő útravalót, ami így olvasva nem tűnik bonyolultnak: legyünk mindig jelen fizikailag és érzelmileg is.
Na félreértés ne essék, tökéletesen biztos, hogy mi sem fogjuk tudni csinálni, és nem is szabad ebbe belecsavarodni – nyugodjunk bele, hogy a mi gyerekünk is rólunk fog beszélni a pszichológusával az első sok alkalommal, de remélhetőleg azt már ez a generáció biztonságos kötődéssel teszi majd. Inkább csak drukkoljunk, hogy ők minél hamarabb és könnyedén igényeljék és megkapják a szükséges lelki támogatást – hiszen még mindig nem evidens széles rétegekben, hogy ahogy a testi tünetekkel felkeressük az orvost, úgy a lelki tünetekre sem szabad legyinteni.
