Egy éve történt, hogy elkezdődött egy új időszámítás. Naivan egy darabig reménykedhettünk benne, hogy ez valami átmeneti, vége lesz, és utána minden ott folytatódik, ahol előtte abbahagytuk, de azért legkésőbb mostanra azt gondolom, már mindenki belátta, hogy ugyanolyan sosem lesz.
Más lesz, és persze bizonyos szempontokból lehet az a más sokkal jobb is, mint régen. Bizonyos dolgok meg hiányozni fognak. Egy darabig. Amíg még emlékszünk rá.
Tudjátok, szoktak lenni olyan összeállítások, hogy ha ezt meg ezt a számot ismered, ikonikus szocialista játéktárgyad volt, rakéta formájú mászókára csimpaszkodtál, stb akkor 1985 előtt születtél, mosolyogjunk össze. Azt hiszem valahogy így lesz majd ezzel a váltással is, és csak őszintén remélni tudom, hogy az lesz a megkülönböztető jel, hogy ha emlékszel, hogy mindenhova maszkban kellett menni egy időben, és nem az, hogy ha emlékszel, hogy valaha nem kellett maszkot hordani…
Nagyon impulzív volt számomra ez az egy év. Ma hirtelen megrohantak mindenféle gondolatok és érzések, és próbáltam, próbálom rendszerbe szervezni -őket.
Az jutott először is eszembe, hogy nem véletlenül van a gyászÉV. Ha egy kerek év eltelik, akkor végigmész minden szülinapon, „családi” ünnepen, évszakon, eseményen NÉLKÜLE. VELE. MÁSHOGY. Mindet átéled, megéled, kialakítod, adaptálódsz, túléled. Talán a második alkalom már nem lesz olyan furcsa, mint az első. Belejössz.
Kicsit ezt érzem most. Már minden volt ÍGY is.
Sőt, annál még több.
Ebben az évben történtek velem olyan dolgok, amik korábban sosem. Ért több fájó veszteség, amik időnként a felszínre törnek, és bebizonyosodik, hogy még nem dolgoztam fel őket. Szíven ütött sok szörnyű történet: közelebbi – távolabbi ismerősöké, vagy akár vadidegeneké. Átéltem és átélem azt a folyamatos szorongást, amit minden erőmmel próbálok kiiktatni, háttérbe szorítani, mert tudom, hogy nem szolgál engem, csak megbetegít.
Ugyanakkor rám szakadt sokszor a boldogság, a szeretet, az összetartozás érzésének olyan mértéke, amit talán korábban nem is éreztem. Meghatódtam az emberi kedvességtől, vagy éppen attól, ahogy a kicsi gyerekeim Presser Gábor vagy Halott pénz dalokat énekelnek torkuk szakadtából. Férjhez mentem, és többször megtapasztaltam, hogy milyen a #mindenkörülményekközött.
Minek volt ez az éve számomra?
Mégis, ha egyetlen szóba tömöríteném, hogy ez az év minek az éve volt, akkor azt mondanám, hogy: ÖNISMERET.
Régóta foglalkozom a témával, autodidakta módon, és azt elértem, hogy nagyon önreflexív vagyok. Figyelem magam, a saját reakcióim, érzéseim, és igyekszem folyamatosan fejlődni. Hát most arcul csapott egy evidencia…
Baromi könnyű kedvesnek, nagyvonalúnak, jó kommunikátornak, asszertívnek lenni, amikor jól vagyunk. Engem messziről elkerült korábban a harag, az irigység és az utálkozás – de kiderült, hogy nem azért, mert annyira fejlett jellem lennék, hanem mert alapvetően elégedett voltam magammal, a körülményeimmel, az életemmel.
Könnyű egyensúlyban lenni, ha egyensúlyban vagy, na…
Egy évvel ezelőtt utáltam mindenkit, akinek szerintem könnyebb volt, mint nekem. Rohadtul idegesítettek a kenyérsütő, most megtanulok egy új nyelvet, annyira jó, hogy több időt tölthetek a családommal, és hasonló posztok. Szabályos utálatot éreztem minden gyermektelen munkaerő iránt, akinek oly könnyű a karantén office [ja, nem], és dührohamot kaptam, ha egy férfi közölte, hogy milyen működőképes ez a maradjotthon. Nyilván tudom az eszemmel, hogy magamat, a saját helyzetemet utáltam, de ezt akkor és ott nehéz volt ilyen letisztultan megélni.
Az elmúlt egy évben rengetegszer kibillentem a középpontomból, és lássuk be, a környezetem is. Márpedig amikor mindenkiből egyszerre tör elő a saját sötét oldala, abból ritkán sül ki jó. A legnagyobb segítség ezekben a végletekig húzott helyzetekben pont ez a korábban begyakorolt önreflexió volt. Általában gyorsan ki tudtam lépni a saját elborult agyam fogságából, és láttam kicsit kívülről, hogy mizu – de jól / jobban cselekedni ettől még nem feltétlenül tudtam.
Viszont minden korábbi tanítás dupla aláhúzást kapott, és ezekben a felnagyított helyzetekben láttam csak igazán, hogy mennyire igaz mindaz, amit korábban olvasgattam.
Nem tudom, hogy még mit hoz a jövő, de én elkezdtem strukturáltan fejleszteni magam, tanulni. Alig várom, hogy újra jöjjenek a békeidők, és én lehessek a legnagyobb Buddha anya és feleség és munkaerő és barát és rokon és minden. Addig meg igyekszem. Minden erőmmel és eszközömmel. Egyensúlyban. Lenni.
