Tegnap kissé felhúztam magam az internet népén, amikor bőszen kommentelték a „minek szül az ilyen gyereket”, „ha nem tudja lefoglalni az a szülő hibája” jól bevált szólamokat egy olyan indító bejegyzésre, hogy az otthon DOLGOZÓ szülők vinnék már a gyerekeket oviba, bölcsibe.
Na kérem szépen, akkor elmesélném a ma délelőttünket. Egy fél munkanapot. 8-12-ig.
Reggel a gyermekek a tisztálkodás, öltözködés, reggeli kakaó után a napot rendszerint egy 30-40 perc mesenézős blokkal töltik, mely alatt a szülők szépen el tudják indítani a munkanapot, nagyjából nyugodtan képbe kerülnek az aznapi prioritásokkal, el tudják olvasni és reagálni a legfontosabb e-mailekre. Ez már ott bicsaklik, hogy bár mindketten egyre inkább kütyüagyúak sajnos – nem, ezen a karanténosdi egyáltalán nem segít, de ez gondolom máshol sincs máshogy – a kicsit azért még nem köti le ilyen hosszasan az audiovizuális babysitter, hanem egyre gyakrabban kéreckedik fel az ölembe, és üvölt a fülembe/ akar kiesni a kezemből / megnyomni valami önmegsemmisítő gombot a laptopomon.
Szeretném jelezni, hogy állva, féloldalon egy 12 kg-os kapálózó gyermekkel pötyögve a laptop billentyűzetét nem ergonomikus, hovatovább hosszú távon egészségkárosító hatású. Sebaj, vége a mesereggelnek, csatlakozik a nagy is.
Sajnos már kora reggel azonosítottam egy sürgős feladatot – át kell néznem és véleményeznem egy anyagot minél hamarabb, a délutáni alvásidőt megvárni semmiképp nem opció. Így hát, elnézést és türelmet kérve a 2 és 4 éves fiamtól, a pelenkázó előtt ácsorogva rágörnyedek az anyagra és olvasom. Figyelemmel. Értőn. Szakmaisággal. Konstruktívan.
Közben a kicsi harmadjára vetkőzik teljesen csupaszra és dobja ki a kukába a teljesen tiszta és száraz pelusát. Majd kihalássza a kukából – ránézésre nem érintkezett kajamaradékkal, úgyhogy bánja kánya – és „é-é-é-é” üvöltéssel ragaszkodik hozzá, hogy önállóan vegye vissza. A jegyzőkönyv kedvéért: NEM bugyipelenkáról van szó. Harmadjára már ráhagyom, haladni szeretnék, végülis ANNYIRA nincs hideg, csak nem fázik meg ennyi idő alatt, az esetleges outputot meg majd feltakarítom, volt már ilyen a világtörténelemben…
Kicsit sikerül elmélyedni, amikor sikító sírásra leszek figyelmes. A hang a fürdőszoba felől jön. A kis drágám a hátán fekvő bogárkát játszik, egy óriási tócsa közepén, de nem találja viccesnek. Úgy tűnik, megszerezte a fogmosó poharat (ehhez úgy kellett a fellépőn állva pipiskednie, hogy az a csoda, hogy onnan nem zúgott le, magával rántva a fürdőszoba tükrös polcát, adjunk hálát), telecsorgatta vízzel, majd szétöntötte a fürdőszobában. Miután jól végezte dolgát, leszállt a fellépőről, és azon nyomban dobott egy hátast – továbbra is meztelenül. Legalábbis a gyors root cause analysis-em erre enged következtetni.
OK, gyerek megnyugtat, fürdő feltöröl, gyerek felöltöztet. Végülis már csak rohadványos fél oldal volt hátra, és várnak rám.
Közben átváltozik a nappali Körmöspálcássá, és két maszkos-sisakos alak rohangál fel-alá csatakiáltásokkal. Na, ez így tökéletes, befejezem. Sikerül is. Király vagyok.
Most, hogy nincs semmi akkut helyzet épp – a gyerekek átmennek kisangyalba: orvosost játszanak teljes egyetértésben. Igaz, hogy az egész lakás olyan 9:38-ra, mintha felrobbantottak volna egy játékbolt raktárt, de kit érdekel, nyugalom van. 10:00-től megbeszélésem van, azt terveztem, hogy már 10-re lemegyünk az udvarra, ott mégiscsak jobban elvannak, de most, hogy ilyen cuki kisangyalok, hülye lennék kizökkenteni őket.
10-kor betárcsázok, konstatálom, hogy egy monológot tervezek majd elmondani, de hogy pontosan mikor kerül erre sor, azt előre nem lehet tudni, szóval figyelmesen hallgatom a beszélgetést a vezeték nélküli fülhallgatóval a fejemben. Ez a megoldás csuda praktikus, hiszen mindkét kezem szabad, nem vagyok zsinórhoz sem kötve, nehezebb kitépni a fülemből – ugyanakkor a gyerekek joggal feledkeznek meg róla percről percre újra és újra, hogy anya call-ban van.
A másik hatalmas találmány a MUTE gomb, anélkül szerintem már a legtöbb home office császár ki lenne rúgva.
Nos, 10:17 – a semmiből éktelen visítás, hiszti és őrjöngés támad: a kicsi megelégelte a beteg szerepét, és nem hajlandó további beavatkozásoknak alávetni magát, szabadulna. A nagy viszont elkötelezett hivatástudattal megáldott orvos, és nem akarja saját felelősségre sem elengedni a pácienst, ezért teljes súlyával és indulatával a gerince közepére támaszkodva próbálja visszafekvésre kényszeríteni a felesúlyú szerencsétlent.
Na jó, akkor nyaláboljuk fel magunkat, menjünk le mégis az udvarra. Imádkozom, hogy ne pont a költözködés közben jöjjön el a call-ban az én pillanatom.
Pipa, leértünk. A gyerekek főnixmadárként feltámadva hamvaikból, újra békésen és derűsen játszanak együtt és külön. No para, menni fog ez. Fülessel a fejemben homokozok, hintát lökdösök, mászókára mászva a 2 méter magasban egyensúlyozó kicsit biztosítom, ahogy azt egy jó munkaerő egy átlagos munkanapján megbeszélés közben teszi.
11:17 VÉGRE VALAHÁRA eljött az én időm. Belekezdek a mondandómba. Bakker, iszonyúan fúj a szél, egyrészt tök egyértelmű, hogy kültéren vagyok, másrészt vajon hallanak-e rendesen? Mindegy, tolom. Közben szemmel tartom a két kópét. Szerencsére. A kétéves ugyanis úgy dönt – előzetes bejelentési kötelezettségét elmulasztva – hogy akkor ő átverekedi magát a két nehéz kültéri kapun, és megcélozza az utcát, mert itt az idő egy önálló sétára. Mivel a minap tapasztalati úton kiderült, hogy megvan hozzá a képessége is, nem csak az elhatározása, így időben utána loholok, és megakadályozom ebben. Nyilván füllel hallható módon fejezi ki nemtetszését az akció lefújásával kapcsolatban. Közben a nagynak halaszthatatlan fogócskáznivalója támadt, és a pulcsim ujját rángatva nyígja: kapjál el anya!! kapjál már el ANYA!
Kiszabadítom magam a szituból, válaszolok a keresztkérdésekre, megy ez, mint a karikacsapás. Közben egy kedves férfi kollégám rámír egy sms-t: Mi van, játszótéren vagy?
Sebaj, vége, bontom a kapcsolatot. Koncentrálok a gyermekeimre. Homokozunk, futkosunk, már menni is kell ebédelni, mert időben le kell fektetni őket, mert kora délután újabb megbeszélés…
