Tudtam jól, hogy előbb-utóbb eljön. Egy jó ideje pontosan tudom a dátumot is. Mégis, igyekeztem elhessegetni a gondolatot, amíg csak lehetett.
Vége az itthon babázásnak. A kicsi megy bölcsibe, a nagy ovis lett, én meg megyek vissza a munkahelyemre dolgozni. Persze-persze, ez az élet rendje. Voltak napok, amikor nagyon is vágytam már erre, nem könnyű két kis ördögfiókával… Most mégis megvisel.
Annak idején nem így képzeltem. Azt hittem, hogy én majd viszonylag gyorsan vissza fogok térni a vérkeringésbe. Mármint a munkahelyibe. Máshogy alakult. Kiderült, hogy bennem is szunnyad ősanya. Pedig nagyon nem így indult.
Mielőtt anya lettem, homlokegyenest mások voltak a napjaim. Sokat és szívesen dolgoztam. Sokat szórakoztam. Sokszor nyúltak az éjszakába a beszélgetések a belvárosban. Sokat sportoltam. Sokat foglalkoztam magammal. Spontán döntöttem programok között. Férfiakkal dolgoztam, velük versenyeztem. Sokat utaztam. Munkaügyben és szórakozásból egyaránt. Sokat voltam egyedül és szerettem. A szerelem csak szerelem volt, nem gondoskodás, nem otthonteremtés. A főzés-sütés egy jó program volt – ha ahhoz volt kedvem. Ha kimerültem a heti pörgésben, akkor egész hétvégén csak fetrengtem és sorozatokat néztem. Nem tudtam, milyen anya lesz belőlem. Csak azt sejtettem, hogy ez akkora jelentőségű egy nő életében, hogy nem szeretném kihagyni.
A változás tehát hatalmas volt, de nem hirtelen. A várandósságom ötödik hónapjáig még repkedtem, nem lassítottam. Aztán valahogy jött magától minden. Befelé fordult a fókusz, nem is akartam már mással foglalkozni, csak a fészekrakással. Szerencsés vagyok, mert imádtam terhes lenni és imádtam szülni. És aztán imádtam a kisfiammal lenni.
Nem mondom, hogy mindent azonnal tudtam, és zökkenőmentes volt. De összességében az az élményem, hogy megvannak bennem az ösztönök, és képes vagyok előhozni őket és hallgatni rájuk. Az az élményem, hogy képes vagyok alárendelődni egy másik emberi lénynek, és nem zavar, hogy nem körülöttem forog a világ. Az az élményem, hogy anyaságomban is tudok magabiztos és határozott lenni. Az az élményem, hogy határtalan mértékben tudok feltétel nélkül szeretni.
Olyan jól sikerült az anyává válásom, hogy nem hogy siettem volna vissza a felnőttek közé, de még vállaltunk egy kistestvért is. Mindenki mondta, hogy na az durva lesz. Egy gyerekkel rózsaszín habostorta, de két gyerek kis korkülönbséggel, na az rock’n’roll. Hát az is, ezt nem tagadom – épp ezért olyan csodálatos érzés, hogy ebbe sem rokkant bele eredetileg az otthonülő anyaságtól oly távol álló személyiségem. És az is, hogy az édesapjukkal a kapcsolatunk mélyebb és szenvedélyesebb, mint valaha.
Ki gondolta volna korábban? Az a helyzet, hogy IMÁDOK anya és családi tűzhely lenni. Azt nem mondom, hogy a házimunkában különösebben példaértékű a munkásságom, de szellemileg és érzelmileg meg vagyok elégedve azzal, ahogy egyben tartom a családom.
És most eljött ez a szeptember. El is neveztem magamban picsogó szeptembernek. A nagyfiam óvodás lett. Nem ez az első közösség, ahova jár, mégis a beszokós héten, miután hazaértem, rendszeresen zokogtam. Valószínűleg azért, mert ez most más, ez most valahogy olyan végleges. Hogy lezárul ez a korszak.
Utána elkezdtem már előre szentimentizni azon, hogy ez volt az utolsó hét így, ilyenformán együtt, itthon a pici fiammal. Holnap kezdődik ugyanis a bölcsibe szoktatás… Külön jót tett a lelkemnek, hogy így ma délelőtt a játszótéren újfent végighallgattam egy anyukát, aki hosszasan és hangosan taglalta, hogy márpedig milyen anya az, aki nem marad otthon a gyerek hároméves koráig, minek szül egyáltalán az ilyen önző bestia. Ezt nem is fejtegetem tovább.
A picsogás valószínűleg folytatódik, hiszen nem lesz könnyű elszakadni a kicsitől (sem). De úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, két okból.
- Nem szomorkodhatok egy egész hónapon át.
- Van egy csomó teendőm.
Így írtam egy listát a következő hetekre – persze megint nem kíméltem magam, szóval nem fogok unatkozni.
Az a szerencse, hogy sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy ez az átállás se legyen hirtelen, legyen idő felkészülni és berendezkedni az új életre. Remélhetőleg ez az új életszakasz is olyan jó lesz, mint az előzőek.
Egyébként meg, mielőtt bárki rámszólna, nem kell ezen reménykedni, hanem úgy kell csinálni és legfőként megélni – ezen vagyok.
Mindenesetre izgalmas – mégha nem is oly magasztos tételek vannak a listámon. Gardróbürítés és -feltöltés az új élethelyzetet (és új alkatot…) figyelembe véve, szépítkezés, miegymás. Ha lesz értékelhető tapasztalatom, majd megosztom. Hiszen többek között erről is szól a Femme factory.
Bocsi, hogy ennyire édesbúsra sikerült az első bejegyzés. De ez már egy ideje kikívánkozott.
