Tegnap posztoltam egy fotót a gyerekekkel együtt készített mézeskalácsokról a közösségi felületeimre. Nem sebtiben készült fénykép volt. Forgattam a tányért, elpakoltam a háttérből a zavaró részleteket, mögé tettem a nagyfiam által az oviban készített karácsonyi mécsestartót, utána még meg is szerkesztettem.

Miután posztoltam, a kedvesem megjegyezte, hogy vajon miért került rá, és ha már igen, akkor miért központi eleme a fotónak az – egyetlen – odaégetett, rondácska, karácsonyfa alakú süti. Akkor nem tudtam rá válaszolni, csak azt, hogy így láttam jónak a kompozíciót. Megvizsgálva újra az ominózus darabot, valóban jogosnak tűnik a kritika.

Aztán ma hajnalban felriadtam, és megrohantak a gondolatok. A válasz arra a kérdésre, hogy miért volt nekem olyan fontos most az, hogy egy amúgy szépnek szánt instafotó közepén ott legyen a minden szempontból kilógó, rosszul sikerült elem.

Sok minden foglalkoztat mostanában, akár a saját önmunkám, akár a társadalmi kérdések, akár a véletlenül, a magánéletemben szembejövő történetek kapcsán, és mindegyikre tökéletes képi megjelenítés ez a mézeskalács kompozíció. (Erre gondolt a költő – gondolt a fene… de ezek szerint mégis….)

 

Elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes, soha nem is leszek az.

Elfogadom, hogy Te sem vagy az, és ezzel együtt szeretlek.

Elfogadom, nem csak jó dolgok vannak az életben, még ha szeretnék is csak azokra koncentrálni.

Elfogadom, hogy a kudarc, a betegség, a szomorúság, a halál az élet kikerülhetetlen része.

Elfogadom, hogy különbözőek vagyunk.

Van, aki hangos, van, aki magának való.

Van, aki rendes, van, aki káoszos.

Van, aki igazi családi kályha, van, akinek nehéz meghittséget teremtenie.

Van, aki általában a jót látja, van, aki szinte mindig a rosszat.

Van, aki fogyatékkal él, van, aki egészséges.

Van, aki szeret ünnepelni, van, aki nem.

Van, aki a fiúkat szereti, van, aki a lányokat.

Van, aki a műfenyőt szereti, van, aki az igazit.

Van, aki vágyik gyermekre, van, aki nem.

Van, aki várja a karácsonyt, van, aki nem.

 

És ha már mindezt elfogadom – így magamban, akkor meg is merem mutatni. Nem dugom el, nem rejtegetem. Nem szégyenkezem. Nem hitetem el, hogy én mindig szép vagyok. Hogy nem hibázom. Hogy nincsenek rossz tulajdonságaim. Hogy nincsenek hiányosságaim. Hogy velem ilyen nem fordulhat elő. Hogy nem lógok ki, hogy pont passzolok. Nem csak azt mutatom, ami homogén, ami átlagosan szép vagy átlagon felüli.

Ráadásul mindezt így – a nagy elválaszthatatlan részeként. A sok nagyon hasonló, szépnek, egészségesnek, követendőnek, elfogadhatónak, egy irányba mutatónak a részeként. Mert így lesz teljes. Így lesz kerek. Így lesz igaz. Az a tányér. Ez a karácsony. Az odaégett kis fával.