Hát ez is eljött, megvolt az első hét újra a munkahelyemen. Most már vasárnap van, és valószínűleg sokkal másabb lesz a beszámoló hangvétele, mint ha napról-napra írtam volna meg.
Első nap
Én igyekeztem nagyon felkészülni előre. Tényleg. Mindent átgondoltam, visszafelé számoltam az időt, hogy ha ez és ez és ez, na akkor mikor kell hozzá felkelni, természetesen jó kockázatkezelőhöz és gyakorlott anyához méltóan sok biztonsági pufferrel. Na, ezzel nem is volt gond, gyakorlatilag csaknem egy órával hamarabb már a munkahelyemnél voltam, mint ahogy feltétlenül szükséges lett volna, így még beültem egy kávéra a kantinba. De jót is tett az a zsilipelés, pici énidő, megnyugvás.
Ami viszont az első munkanapomon ért, az sokkoló volt. Ja, nem történt SEMMI KÜLÖNÖS. És ha a következő felsorolást olvasva továbbra sem érted, miért merültem ki, akkor vagy nem estél még át ezen a tűzkeresztségen, vagy edzettebb az idegrendszered, mint az enyém. Nem gondoltam volna, hogy ezek a piszlicsáré dolgok ennyire kikészítenek.
Na lássuk csak…
- Kényelmetlen ruhában vagyok (akármennyire is kényelmes, mégsem farmer-póló-sportcipő…)
- Az élettér az idő nagy részében (ugyanarra a) 2 négyzetméterre szűkül
- Mesterséges fény
- Száraz levegő
- Ülés egy helyben
- A monitort kell bambulni – állandóan kiszáradt a szemem, úgy hunyorítottam, mint egy vakegér
- Állandó alapzaj (na jó, az eddig is megvolt, de ez másféle)
- Sok ismeretlen arc, ismeretlen név – sok év alatt azért jöttek páran
- Bár ködösen emlékszem mindenre, most nem elsősorban a szakmai tudásra gondolok, hanem a munkahelyi infrastruktúrára, belső rövidítésekre, stb – de mégis kicsit hülyén érzem magam.
- Nincsenek még meg a kialakult rutinok, hol a kávéscsésze, a pohár, mikor igyak, mikor, mit és hol egyek, stb. Úgy érzem, hogy indokolatlanul sokat mászkálok le-fel a folyosón, tök hatékonytalan, közben meg szomjas maradok, és az ebédtől is megfájdult a hasam.
- Még nem tudom pontosan mit kéne csinálnom, mi legyen a prioritás, mit várjak el magamtól nap végére.
Ezekhez pluszban társult egy olyan jelenség, aminek létezéséről még csak nem is sejtettem. Tulajdonképpen igazi déjà vu – várandósságomra emlékeztet. MINDENKI, akit korábbról ismertem és van már gyereke – függetlenül attól, hogy korábban egyáltalán beszélő viszonyban voltunk-e – megállít a folyosón, érdeklődik, hogy milyen újra itt (ez eddig még kedves), majd mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül rámönti a saját nyomorát. Nap végére már rogyadoztam attól a sok tehertől, amit rámborítottak. Kiderült, hogy
- nagyon meg fogom bánni, hogy az első három évben nem maradtam otthon – ha újrakezdhetné, biztos, hogy NEM HAGYNÁ MAGÁRA (értsd a bölcsire) a kisgyerekét, hiszen olyan pici még
- mostantól 20 éven át zombi leszek, mert már sosem fogom tudni kipihenni magam
- óriási nagy szívás önmagában anyának lenni, de ha még dolgozni is kell, akkor az már-már az elviselhetetlenség határát súrolja
- ráadásul ha most esetleg úgy érzem, hogy valami nehézséget okoz, akkor csak szépen fogjam be a szám, mert TÉNYLEG igaz, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond (ezt gyorsan illusztrálják is rémtörténetekkel) – tehát kezdhetem ásni a sírom
Egy ponton (azon túl, hogy küzdöttem, hogy ne fulladjak bele a szartengerbe) szöget ütött a fejembe, hogy vajon mennyire gyűlölhetik ezek a nők a még gyermektelen nőtársaikat, ha nem figyelmeztetik idejekorán őket, hogy az elköttetés a boldog élet – vagy egyáltalán a túlélés egyetlen záloga?!? Volt pofájuk mosolyogva gratulálni a pocakomhoz (persze gyorsan megtűzdelve sok jótanáccsal és néhány igazi horror szülésélménnyel) annak idején, ahelyett, hogy még előtte mondták volna, hogy fuss, ha kedves az életed?!?
No mindegy, gyanítom, hogy ha vissza is lehetett volna vinni indoklás nélkül a gyerekeket a kórházba, az a határidő már rég letelt, úgyhogy mostantól kénytelen leszek én is egész életemre elásni magam és lapátolni a szart…
Ebben a lelkiállapotban indult – átmenet nélkül a második műszak. A gyermekek természetesen (az anyai lelki és idegi állapot tükreként) nem könnyítették meg a helyzetemet. A kicsi tapadókorong, üvölt, ha le merem tenni, pisilés közben is az ölemben kell fogni. A nagy pedig néha kreál valami indokot, hogy jól kiakadjon, és üvölthessen egy sort. Sovány vígasz, hogy a bölcsiből-oviból az a hír, hogy ott nagyon jól érzik magukat és igazi angyalok.
Egy szó, mint száz, az első este 19,40kor elaludtam a kicsi altatása közben a földön, majd kivonszoltam magam a nappaliba, mondtam a nagynak, hogy én rosszul vagyok a fáradtságtól, mindjárt hányok (ez így igaz, remegtem is szemmel látható módon). Cuki volt, kicsit elkezdett aggódni, hogy most akkor beteg leszek, és megkönyörült rajtam, gyorsan lefeküdt. 20,40kor már ágyban voltam, és semmi nem tudott volna rávenni, hogy nyitva tartsam a szememet.
Ami utána jött
Az a jó hír ezek után, hogy bár alapvetően maradt minden, de napról napra jobb lett a helyzet. Egyre magabiztosabb lettem, egyre később fáradtam el, egyre jobban kialakítottam mindenféle új rutint, egyre ügyesebben kerültem el az energiavámpírokat, egyre kiegyensúlyozottabbak lettek a gyerekek, pénteken már konkrétan jól éreztem magam. Pedig az éjszakák… Hagyjuk is. Bírom, amikor bent panaszkodik valaki, hogy csak 6 órát aludt… Kisanyám, ha én egyszer egyhuzamban 6 órát aludhatnék, tuti megváltanám másnap az egész világot…
Amihez hozzá kell szokni, hogy – legalábbis mostanában egy darabig – minden házimunka, mosás, a legkisebb pakolászás is az esti altatás utánra, vagy hétvégére marad – és úgy tűnik, hogy eddig rengeteg mindent elintéztem napközben, szinte észrevehetetlenül. Nagyon fontos esti checklist-et állítottam össze:
- gyerekek ruhái, amit reggel felvesznek
- gyerekeknek kell-e vinni valamit bentre?
- gyerekeknek bölcsi/ovi utánra a játszótérre mi kell
- én mit veszek fel reggel (mibe öltözöm át 2 perc alatt utána)
- mit reggelizek (nekem azt muszáj)
- mit viszek be magammal egészséges nasit, kávét, rizstejet, saját bögrét, stb
Pá-pá délutáni alvás
Ami a legfájóbb, az valószínűleg a délutáni alvás elveszítése. Nem azért, mert ilyenkor aludtam én is – bár sokszor tudtam így pótolni az éjjeli deficitet extrább éjszakák után. De volt a nap közepén egy elcsendesülős szakasz, amikor énidőm volt, amikor pihentem, amikor minden olyat elintéztem, amit gyerekekkel nem lehet. Na ez most nyomtalanul eltűnt, és egyelőre nem is látom, hogy azokat a dolgokat ezentúl hogy fogom tudni abszolválni…
Cuki volt amúgy a fiam, első reggel kérdezte: Tényleg Anya, ez az első napod a munkahelyen? És már rögtön az első nap bent is alszol??? – Édesem, bárcsak alhatnék. ?
Pozitívumok
Na de mindenképp a pozitívumokkal szeretném lezárni a bejegyzésem, merthogy azért az is van. ?
- A munkahelyemen egyedül pisilhetek. Amilyen hosszan csak szeretnék.
- A munkahelyemen melegen ihatom meg a kávém.
- A munkahelyemen válogathatok, hogy hova megyek ebédelni, mit eszek, és nem kell se előkészíteni, se elpakolni utána
- A munkahelyemen úgy ehetem meg az ebédem, hogy közben nem kell mást etetnem, aggódnom, hogy egy óvatlan pillanatban lerántják a földre a tálcámat, és nem kell megvárnom feltétlenül, hogy teljesen kihűljön és élvezhetetlen legyen.
- A munkahelyemen igenis vannak jó arcok, akikkel felüdülés egy kicsit beszélgetni – nem csak gyerektémáról.
- A munkahelyemen szakmai sikerélmények is érnek, és a saját nevemen futok, nem csak az „anyja neve” rovatban.
Kíváncsi vagyok, hogy a sztenderd kéthetes beszoktatási időszak elég lesz-e nekem is. ? Most bizakodó vagyok.
