Félhomály. Ismeretlen emberek. Lefüggönyözött fekhelyek. Kellemes, lágy zene. Csendes sustorgás. Időnként egy-egy mélyről jövő, visszafojthatatlan nyögés. Katarzis. Thai masszázson jártam.
Csodálatos találmány. Felszabadítja a görcsöket, beindítja a vérkeringést, gyógyít – testet és lelket egyaránt. Minden egyes alkalommal, mikor részt veszek egy jó masszázson, megfogadom, hogy rendszert csinálok belőle, mert ez nem luxus, hanem annyival jobb utána minden értelemben, hogy már-már szükséglet. Csakhogy ugyanúgy, ahogy például a megfelelő mennyiségű vízivást – hiába szükséges – mégiscsak újra és újra elhanyagolom, mert úgy érzem épp van fontosabb, majd később, aztán már nem is jut eszembe csak időnként, végül már fáj a fejem – hátam, vállam, nyakam, mindenem. És aztán ezekhez a fájdalmakhoz is hozzá lehet szokni, és így élni hosszasan – na ez a része már konkrétan félelmetes.
Hölgyeim! Mindig magam ismétlem, de nagyon fontos a nagy „jó anyaság” és gyerekre hangolódás mellett saját magunkra, a testünk és lelkünk jelzéseire is figyelni. Ha jobb indok nem jut eszünkbe, hát azért, hogy egészségben, jó fizikummal és harmonikus lelki állapotban tudjuk felnevelni a gyermekeinket. Nekem azért jut eszembe más is: azért mert szeretem magam, szeretem az életem, és szeretném a saját kereteimen belül a lehető legjobban megélni.
Köszönöm kedves barátnőmnek ezúton is, hogy szülinapja volt, és az ünneplés egy állomása a masszázsszalonba vezetett. Mit tegyünk, ha kell rá ürügy, hát találunk. ? De ezentúl tényleg gyakrabban beiktatom az életembe, kérjétek rajtam nyugodtan számon.
Az előző, csajoskodós-vihogós programtól kipirosodva, feldobódva érkeztünk a szalonba. A környezet hatására azonban szinte pillanatok alatt átszellemültem, és átadtam magam az érzetek figyelésének. Aki már volt thai masszázson, az tudja, hogy ez a fajta masszázs enyhén szólva nem kellemes akkor és ott. (Utána csodálatos. Hogy vége. ?) Pontosabban van benne némi mazochizmus. Merthogy nagyon tud fájni. Mászkálnak rajtad, ütnek, rúgnak, sarokkal taposnak, kiroppantanak, belédkönyökölnek, rádfekszenek. Egy ponton egyébként az is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen otthon is ezt csinálják velem a fiaim, csak ott nyugibugyi zene helyett csatakiáltások és visítás van, valamint a szakszerűség (vagy csak a bizalom) hiánya miatt azon vagyok, hogy a lehető leghatékonyabban megvédjem a belső szerveimet és a lágy részeimet.
Szóval mégiscsak érdemes profihoz menni. ?
A kínzás alatt megrohamoztak az emlékek. Idén lesz tíz éve, hogy Thaiföldön jártam. A barátnőm rutinosan vitt minket végig az arra érdemes helyeken, és közben számtalanszor betértünk egy-egy talp- vagy épp teljes testmasszázsra. Emlékszem a szmog-utcai főzés-édes virágillat egyvelegére az orromban, a mocskos talpamra, az elhagyott szandálra, a finom helyi ételek után a Burger King okozta mérhetetlen gyönyörre, hogy végre valami biztonságosat eszem, az elefánton lovaglásra, a mesebeli partokra, a gigantikus aranyozott buddhákra és még sorolhatnám. Mintha tegnap lett volna. Arra is, hogy felengedtünk a parton egy lucky balloont, és bizony a titkos kívánságok között már megjelent a családalapítás.
Az akkori felhőtlen, szabadság- és kalandvággyal átitatott túrához képest most itt két testileg és lelkileg, a hétköznapok megterhelésétől és az aktuális egyéni drámáktól elgyötört anyatársammal vágtunk bele a szeánszba, és engem megdöbbentett, ami történt. A szüléseim óta a fájdalom érzéséhez más viszony fűz. Egyrészt tudom már, hogy mekkora fájdalmat képes biztosan elviselni a testem, másrészt mióta két gyermekem van, valahogy jobban féltem a fizikai épségemet, mint előtte. Ugyanakkor sokkal tudatosabb lettem, és nagyon ki vagyok hegyezve a testem jelzéseire. Egy szó mint száz, most nagyon figyeltem. Befelé. Mindenre.
És egy ponton, amikor egy izomgörcs szétpattant a lapockámnál, elkezdett ömleni a könnyem. De nem a fájdalomtól. Nagyon fura élmény volt. Nem zokogtam, nem hüppögtem, a környezetem észre sem vette. Nem voltam nagyon szomorú, nem jutott eszembe akkor éppen semmi nagyon különös. Egyszerűen csak kijött.
Most, hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jutott, hogy várandósan, illetve a szülés utáni napokban volt körülbelül ugyanilyen élményem. Hogy váratlanul, feltartóztathatatlanul, csak úgy jött, aminek jönnie kellett. Valószínűleg ez a lelki méregtelenítés. Ha egyszer összejön a pszichológusokkal az interjúm, majd megkérdezem őket. Addig is ez a megfejtésem.
Meg az, hogy fogok menni masszázsra. Máskor is. Gyakrabban. Mert megérdemlem. Mert kell. Mert csak.