Az első hó. Az első pár percben mindig gyermeki örömmel tölt el. Szeretem az arcom az ég felé fordítani, hiszen az első hó megszépít ? De ez a lelkesedésem általában elég gyorsan alább hagy. Nem vagyok egy téli ember. Utálok fázni, márpedig tudok nagyon fázni. Nem kattantam rá a téli sportokra. A havat – ha szép tiszta fehér – szívesen nézem bentről, az ablakból. De ennyi.
2003 Csúszkálok lefelé az Alkotás úton a Moszkva felé loholok, és csak remélem, hogy a négyeshatos jár. A húgom elvileg már megérkezett a Keletibe, persze ha a városi forgalom meghalt, akkor valószínűleg a vonatok is késnek. Át kell kísérnem a fogszabályzásra, bár már többször voltunk így együtt, nem szeretném, ha egyedül császkálna, főleg, hogy ilyen nagy a káosz. Felhívni persze nem tudom, a vonatérkezésről sem tudok tájékozódni – hol van még az okostelefonok kora… Ami ma elképzelhetetlen, akkor simán megy. Megvárt a kijelzőnél, megtaláljuk egymást gond nélkül, nem kell rettegni. Együtt csúszkálunk tovább a metróhoz.
2010 Bangkokból érkezem haza barátokkal. Pontosabban Kijevbe, mert ott még át kell szállni. A kézipoggyászomban ott van a pár órája a piacon vásárolt édes, lédús mangó, arcomon az égető nap nyoma, még az illatát is érzem – itt meg zuhog a hó. Persze lépcsőn kell kiszállni a gépből, és jó hosszan gyalogolni a váróig.
2012 Nem először fordul elő, hogy Londont napon belül járom meg. 11-16-ig van a meeting, tehát hajnal 4-re hívom a taxit, reggel 6-kor indul a gép. Simán odaérnék időben, csakhogy a havazás a ködös Albiont is lebénítja. Végül latyakosan és csatakosra izzadva beesek 12:20-kor, hogy aztán biztos, ami biztos, hamarabb lépjek le. Éjfélre érek haza. Sok értelme volt a mai napnak…
2015 Csúszik a busz lépcsője. És persze nem az alacsony padlós jön, hanem a régi típusú. De sietnem kell, időpontom van az ultrahangra, és előtte még a recepción is be kell jelentkezni. A súlypontom már áthelyeződött, megkezdődött a pingvin korszak. És még hónapokig fogok totyogni óvatoskodva… Viszont sosem fázom. A legnagyobb hidegben is széthúzom a télikabátom. Már csak azért is, hogy átadják a helyet a buszon.
2016 Az ablakból csodáljuk a havat. Szeretünk az ablakban állni. Nézni az autókat, a járókelőket, várni Apát. És most a hó is zuhog. Igazán gyönyörű. Kár, hogy még nem lehet szánkózni, hóembert építeni, hiszen még csak most próbálgatja az állást, bútorok mentén a járást. Hosszú hónapokra beszorulunk a lakásba, napi egyszer azért lemegyünk röviden a babakocsival, mindenkinek kell a friss levegő.
2017 Hóembert építünk, szánkózunk. De közben újra pingvinként totyogok és vigyázok a pocakomra. Persze már kevésbé vigyázok. Emelgetem a majd’ 15 kilósomat, rugdossa a hasam (a másik meg belülről), talán még el is csúszok a jégen.
2018 A kicsi még alig tud ülni, de már együtt szánkóznak. Végülis ilyen vastag overállban nem lesz baja, mikor belehuppan a hóba. A nagyobb szomszéd gyerekekkel hatalmas hóembereket építünk. A nappalit díszbe öltöztetjük. Két szánkózás között szaladunk szoptatni.
2019 Figyeltük az előrejelzést. Holnap reggelre hó várható. A nagyfiam bejelenti, hogy ő márpedig ma nem fog aludni, egész éjjel az eget fogja nézni, hogy le ne maradjon arról, amikor lehullik a hó. Aztán mégiscsak meglátogatja az álomtündér. Reggel az az első, hogy szaladunk az ablakhoz. Minden fehér és zuhog a hó. Megisszák a reggeli kakaót nagy egyetértésben, megeszik a napi csokit az adventi kalendárból (idén van először ilyen – egész életemben), majd vége az idillnek. Hol a sapkád, fordítsd már ki a gatyád, nem ezt, a másikat, ne szaladj el, de, muszáj felvenni a sálat, hékás, cipőben már nem mehetsz be a lakásba, igyekezz már, a testvérednek melege van, állj már meg a lábadon, így nem lehet felhúzni a cipzárat, ne hangoskodj a lépcsőházban, várd meg, amíg bezárom az ajtót! Ne menj oda, a hó alatt tele van kutya kakival, fogd meg a kezem, ez már mindjárt az úttest, látod, az autók is csúsznak, óvatosan, ne szaladj előre, ne maradj le, ne vedd le a kesztyűd, ha már levetted, tegyük el jó helyre, töröld meg a lábad, haladjunk már, mert a másik megsül, puszi-puszi szép napot, és még egyszer ugyanez. Csapzottan érkezem a munkahelyre, kitöltöm a kávét, szembe fröcsköl a mosogatószer adagoló, egész nap rajtam a nyoma, a nadrágom öv nélkül lecsúszik, beverem a combom az asztal sarkába. Lejár a munkaidő, rohanok a latyakban a gyerekekért. Szerencsére jó a forgalom, még van idő hazaszaladni, és felcsempészni és eldugni a Jézuska szombaton összevásárolt játékhalmát, ami eddig a csomagtartóban lapult. Kezdődik elölről a vedd már fel, ne szökj el, állj meg a lábadon, ne taposs rám, fel kell venni a sapkád, hol hagytad el a kesztyűd. Végül persze sötétben állunk neki a hóember építésnek az udvaron. A kicsinek nem tetszik a sötét, az sem, hogy a hóember magasabb nála, nyafog, kézben szeretne lenni. A hógolyózás átmenetileg mindenkinek tetszik, de aztán az elázott kesztyű-indikátor jelez: ideje hazamenni. Kakaó, mese, takaró, kipirult kezek és arcok.
