A múlt meghatároz. Megtagadni botorság volna és nem is lehet – de túl sokat rágódni rajta nem érdemes. A jövőbe érdemes tekinteni, célokat kitűzni, tudatosan élni. De mi van a jelennel? Létezik egyáltalán önmagában a jelen? Vagy mindig csak a múlt tükrében, a jövő ígéretével együtt értelmezhető?
Nagyon ritka, amikor kizárólag a JELEN van.
Amikor életet adsz, és már nem csinálsz több szülőszoba szelfit, nem nézegeted a drukkoló üzeneteket, hanem feltartóztathatatlanul átveszi az irányítást az az energia, ami szétszakítja a tested, átrendezi a csontjaid és szöveteid, utat enged az életnek, majd megérzed azt a másik szívet immár kint dobogni.
Amikor váratlanul megfordul veled a világ, és arcon csap a tény, hogy elvesztetted. Nincs többé. Nem tehetsz semmit. Próbálnál a múltba menekülni vagy a jövőt siettetni, de lehetetlen. Ez az űr itt benned MOST nem fog megváltozni. Majd. Idővel.
Amikor együtt vagytok, és hirtelen rádszakad a már-már elviselhetetlen súlyú szeretet. Szinte fizikailag fáj, hogy hogyan lehet ennyit adni és kapni, hogy hogyan doboghat a te szíved a másik testében. És érzed, hogy milyen vékony láthatatlan szál köti össze a tested a másikéban dobogó szíveddel, és iszonyú félelmetes, hogy az a szál megsérülhet.
Amikor kiállsz a szikla szélére, és beleugrasz a semmibe. Akár szó szerint, akár átvitt értelemben. Amikor napokig nem tudsz aludni az adrenalintól. Amikor úgy érzed, hogy mindenre képes vagy.
Amikor elfog a jeges rémület, hogy elveszítheted. A biztonságodat, akit szeretsz, az életedet. Amikor napokig, hetekig szalad a szíved, mert nem tudod mit hoz a holnap. Amikor kiesel a légüres térbe, bedugul a füled, nem jut át a ködös pajzson a külvilág. Nincs múlt és jövő. Lehet, hogy jelen sincs.
Amikor belefeledkezel a világba. Nézed a csillagokat, a felhők vonulását, az óceán hullámzását, a táncoló faleveleken átszűrődő napfényt. És megérzed, hogy milyen végtelenül kicsi vagy. És nem tudod felfogni, hogy ha ez az észrevehetetlen részecske ennyire komplex, akkor milyen lehet az egész.