Mint már mondtam, nekem a szeptember egyfajta miniújév. Ma, ahogy szüreteltük a mogyoróbokrot, eszembe jutott, hogy kb pont egy éve ugyanígy, ugyanezen bokornak a termése volt az illusztrációja az őszköszöntő, merengő posztomnak. Így hát ezerrel beindult a fejemben az évértékelés.
Akkor aggódtam a második hullámtól, a sötét, hideg napok bezártságától, hát nem hiába. Megvolt minden, kicsit több is, mint amit eredetileg gondoltam. De tessék, újra itt vagyunk. Egy rendkívül intenzív év tapasztalataival és hozadékaival, meg a dupla oltással ugyan gazdagabban, de a bizonytalanság legfeljebb egy hajszállal kisebb.
Na de lássuk… Az elmúlt egy évben túléltük (egyszer már) a covidot, és ami ennél még talán nagyobb szám, hogy számos karantént is, összezárva, home officeban – home oviban télvíz idején, udvar és napsütés nélkül, a nappaliban tobzódva.
Nem váltunk el, cserébe összeházasodtunk.
Volt nagy boldogság, nagy ijedtség és nagy szomorúság. Volt fojtogató mélység és onnan elrugaszkodás. Összekapaszkodás és összekapás. Magány a támogatásban és támogatás a magányban.
Önismereti utam exponenciálisan felgyorsult. A fentiek önmagukban is adtak elég alapanyagot, de tudatosan rápakoltam még pár lapáttal. Fejlődés nélkül nem biztos, hogy átvészelem ép ésszel ezt az időszakot…
Sok izgalmas munka mellett egy, a szívemnek oly kedves szakma kitanulása, gyakorlása. Betekintést nyerni valaki más életébe és a fejlődésében segíteni egy újfajta flow élményt hozott az enyémbe.
Végülis lehet, hogy semmi extra. Ilyen a felnőtt élet. Lassan 40 évesen nem árt, ha elfogadom, ami ezzel jár. Fura, hogy az élet majd’ minden területén könnyen megy a felelősségvállalás, a döntéshozatal, a tudásom magabiztos és határozott használata, mégis elkerekedik a szemem a csodálkozástól, mikor eszembe jut a korom, a munkám, az anya mivoltom. Hogy történt ez ilyen ripsz-ropsz?!? És mi vár még rám?!? Ide vele!!!
