Hallgattam valamelyik nap házimunka közben egy podcast-et, melyben pszichológusok beszélgettek a pandémia pszichés hatásairól, a lelki segítségnyújtás lehetséges (átalakulófélben lévő) formáiról.
Nagyon sok érdekes dolgot mondtak, de egy gondolatmenet különösen megmaradt bennem, és már napok óta kattog a fejemben. Azt mondták, hogy szemben az egyénileg átélt stresszekkel, traumákkal, ami most történik, az világszinten mindenkivel történik, KOLLEKTÍV TAUMAként felfogható, és ezáltal feltételezhetjük azt, hogy az egyénnek könnyebb túlélnie, illetve feldolgoznia, mert nincs egyedül a problémájával.
Távol álljon tőlem, hogy ellenkezzek tanult szakemberekkel, de az innen kiinduló asszociációmnak egyszerűen muszáj teret engednem itt és most. Ugyanis én sajnos pont azt látom, hogy a pandémia – ami persze mindenki számára adott, ez a része igaz – nagyon eltérő, már-már szélsőséges (negatív) élethelyzeteket teremt, és ráadásul sokfélét.
Más esetekben is imád a mai társadalom polarizálódni, egymásnak esni, szétcincálni, megsemmisíteni – általában egy kétállású kapcsoló mentén. Vagy ilyen vagy olyan. Nincs átmenet. Nyilván ez sem jó, de itt legalább az egyik vagy másik csoportba tartozó emberek tömege nagy, így megélhetik a valahova tartozás megnyugtató érzését, a csoport megtartó erejét.
Most viszont az egyéni élethelyzetekből kiindulva számtalan pici szigetecske képződik. Persze egy-egy kérdésben helyeselnek, de egy másik kérdésben már nem találnak közös nevezőt. Most ráadásul valamiért nagyon nem.
Aki a családjával van összezárva, az nem érti, hogy lehet az probléma, hogy valakinek rengeteg szabad ideje és kapacitása szabadult fel.
Aki egyedül van, az nem érti, hogy miért lehet megterhelő a szeretteiddel összezárva létezni.
Aki elvesztette a munkáját vagy az anyagi csőd szélére került, az nem érti, hogy lehet panaszkodni a home office miatt.
Aki otthon dolgozik egy-két-… gyerek mellett, nem érti mi nehézsége adódhat annak, aki „csak” gyereket nevel és háztartást vezet.
Akinek különböző korú gyerekei vannak, az nem érti, hogy miért nehéz két, egymással jól eljátszó óvodással.
Akinek egykorú gyerekei vannak, az nem érti, hogy mi abban a probléma, ha a gyerekek nem egymást nyúzzák, hanem mindenki szépen tanul és csinálja a dolgát.
Akinek van érdemi online oktatás, az nem érti, hogy miért baj az, ha nem kell állandóan a gyerek órarendjéhez alkalmazkodni, és naponta csak egyetlen feladatot kap valaki emailben és végérvényesen leszakad.
Akinek alig adnak feladatot, az nem érti, hogy miért olyan nehéz a másik szülőnek, aki a sok teendője mellett most még beadandókat is készít a gyermekével / helyett.
Akinek pici gyerekei vannak, nem érti, hogy miért olyan bonyolult önálló iskolás gyermekek mellett létezni.
Akinek iskolás gyerekei vannak, nem érti, hogy mi nehézség van a gyerekekkel töltött időben, ha nincs rajtuk a tanítás felelőssége.
Aki elvesztette, vagy épp nagyon aggódik a szeretteiért, az nem érti, hogy lehetne még itt az ideje a lazításnak.
Aki nem tud már enni adni a gyerekeinek, az nem érti, hogy miért kell még jobban tönkre tenni a gazdaságot.
Aki a rend fenntartásáért felelős, az nem érti, hogy miért nehezíti meg valaki a munkáját a lázadással.
Aki alátámasztott, konstruktív kritikát fogalmazna meg, az nem érti, hogy miért nem teheti ezt.
Pedig a pszicho podcast-ban elhangzott egy nagyon fontos üzenet – sok másik mellett: EGYMÁSNAK KELL SEGÍTENÜNK. A KÖZÖSSÉG MEGTARTÓ EREJÉBEN VAN A JÖVŐ.
Nem kell hozzá feltétlenül pszichológus, hogy valakinek a lelkiállapotán javítani lehessen. És ami ennél fontosabb, hogy erre nincs is lehetőség minden esetben.
A széles társadalmat kell edukálni arra, hogy hogyan tudja meghallgatni, megérteni, és támogatni azt, aki rászorul. Hogyan tud a rokonok, barátok, szomszédok, kollegák, vagy akár ismeretlenek netes közössége megtartani, ha bajban vagy.
