Az én kisebbik ördögfiókámnak ma volt az utolsó napja a bölcsiben. Őrület, hogy hogy rohan az idő. Pár pillanattal ezelőtt még a hasamban kungfuzott…
Nem volt – szülők részvételével – megrendezett ballagás, a gondozónéniktől még egyszer korábban el-és megköszöntünk mindent, most meg kinek-kinek nyári programja szerint össze-vissza jön el az utolsó nap.
Beszélgettünk róla persze, jön az ovi, már csak 3 nap bölcsi, 2, 1…
Anyaszentimentalizmusom miatt – felhajtás nélkül is – egyre gyakrabban párásodott be a tekintetem, szorult össze a szívem.
Ma reggel vidáman váltunk el, és a nap folyamán többször is eszembe jutott, hogy majd hogy lesz. Viszem az óriási szatyrot a bent felhalmozott cuccoknak (de jó lesz azzal a játszin), csinálok majd róla mosolygós, büszke, nagyfiús fotót a szekrénye előtt, a bölcsi bejáratánál. Milyen poén lenne előkeresni az első napról a fotókat és összehasonlítani!!!
Meghatott és emelkedett hangulatban érkeztem hát UTOLJÁRA a bölcsibe az én édes másodszülött fiamért.
Nos. A búcsú könnyesre sikeredett, bár kicsit másként, mint előre elképzeltem…
Az én csemetém ugyanis az érkezésemet követő tizedik másodpercben halálosan megsértődött azon, hogy nem szúrhatja ki a maradó bölcsistársak szemét bottal. És innentől fogva mérhetetlen dühétől és csalódottságától zengett az egész bölcsőde, bocs, inkább az egész kerület, amíg én összepakoltam, elköszöntem, idétlen mosolyt erőltetve az arcomra. Majd miután a kijáratnál megmakacsolta magát, hogy neki KIZÁRÓLAG az a bot KELL, szabályosan 10 méteres, 40 cm átmérőjű gyökereket vert a lába (ezt nem tudom hogy csinálják?!?) – végül a saját táskám, a nagy szatyornyi cucc mellé még felcibáltam egy amorf, ellenkező ördögöt, és ilyen elegánsan távoztunk.
Mondanom sem kell, hogy fotó nem készült… 
Az a poén, hogy itt nincs vége a sztorinak. Ugyanis még el kellett menni a bátyjáért AZ oviba. A harmadik világháború azonban nem hogy nem szünetelt, de még jobban elszabadult a pokol. Így az oviban minden leendő pedagógus megtudta, hogy mi a magyarok istene… Még az igazgatónő is kidugta a fejét, hogy mi ez az éktelen lárma. Én pedig kaptam az alkalmon, hogy bemutassam legújabb ovisukat, és megfenyegessem, hogy két hét múlva jövünk.
Nos. Nem volt őszinte a mosolya.
Az alábbi fotó egy órával és egy édességgel később készült, még mindig a szipogás és a teljes tagadás fázisában.
Emlékezetes utolsó nap volt, na….
