Ebben most nem lesz semmi kedves. Ne olvasd el, ha most nem vagy erős.
Lassan egy hete történt, és képtelen vagyok kiverni a fejemből.
A szokásos játszótéren, a szokásos időpontban múlattuk az időt a gyerekekkel, amikor egy ismeretlen családra lettem figyelmes. Elsőre nem volt bennük semmi különös, de mégis, azt éreztem, hogy valami nem stimmel.
Sok méter távolságból éreztem valami nagyon rosszat. Elkezdtem őket figyelni. Egy átlagos, inkább igénytelen külsejű szülőpár, és egy dundi kislány. A kislány fel-alá rohangált, mászókázott, csúszdázott, homokozott, vidámnak tűnt. A szülők pedig mindenhova követték, miközben megállás nélkül nagyon halkan beszélgettek.
Ez önmagában nem kellene, hogy furcsa legyen, de ahogy figyeltem az érzéseimet, egyértelmű lett, hogy mély gyűlölet, szomorúság, reményvesztettség árad felőlük.
Bármennyire is megveti az ember a katasztrófaturistákat, mégis a legtöbb embernek nehezére esik nem megbámulni a balesetek helyszínét, kielemezve minden apró részletet. Ezzel én is így vagyok. Mivel ők is és mi is állandóan mozgásban voltunk, nem volt nehéz egymás mellé keveredni. Bár ne történt volna így.
A férfi teljesen semleges arckifejezéssel, halkan, de jól érthetően ilyen jellegű mondatokat darált megállás nélkül a nőnek: „Mert te egy utolsó senki vagy. Senki se lennél nélkülem. Egy turhás köpet az út szélén. Már rég megdöglöttél volna nélkülem. De ki is nyírlak ám hamarosan, ne aggódj.” Tudnám még folytatni, de megkíméllek. Ez így ment legalább 1,5 órán keresztül.
Először el sem akartam hinni, olyan volt, mintha engem ütött-vágott volna.
Figyeltem a mozgásukat. Egyértelmű volt, hogy a férfi megy mindig a nő felé, aki ügyesen eltáncol előle, mintha a kislányukat követné – aki úgy tett, mint ha a verbális gyilokból semmit sem fogna fel. A férfi testtartása önmagában nem volt agresszív, és tulajdonképpen a „beszorító” lépéseket is csak azután láttam bele a tangójukba, hogy hallottam miket mond.
A nő néha kicsit feszült, de alapvetően végtelenül lemondó, apátiába hajló arckifejezéssel néha annyit mondott, hogy „most már elég” vagy „jól van már”. Ne félelem látszott rajta, inkább csak hogy nagyon unja. Nagyon figyeltem messzebbről is hosszasan, hogy fel akarja-e venni a szemkontaktust, tesz-e bármi arra utaló jelet, akár csak a testbeszédével, hogy segítséget kérne, hogy itt az idő és a lehetőség a beavatkozásra.
Ugyanis az jutott eszembe, hogy ez konkrétan az az eset, amikor valakit különös kegyetlenséggel megöltek egy lakótelep közepén, ahol mindenki szem- és fültanú volt, csak éppen az emberek egy része azt gondolta, hogy a másik már úgyis hívta a rendőrt, a másik része meg azt, hogy nem üti bele az orrát a másik dolgába, egy harmadik csoport félt, vagy egyszerűen azt gondolta, hogy ha nem vesz róla tudomást, akkor nincs is.
Ott voltunk a játszótéren vagy 20-30 felnőtt, biztos vagyok benne, hogy nem egyedül nekem tűnt fel. És mindenki úgy csinált, mintha nem venné észre. Legszívesebben kiabáltam volna, de akárhogy forgattam az agytekervényeimet, hogy mi lenne a legmegfelelőbb cselekedet, nem tudtam kitalálni.
Szólítsam meg én a nőt? Vagy a férfit? Mit mondjak neki?
A férfi csendes volt, fizikai agressziónak ott nem mutatta a nyomát. A nő nem kért segítséget, pedig komolyan mondom, nagyon figyeltem. De akkor ennyi? Akkor ezt lehet csinálni? Módszeresen, szépen kinyírni a másikat?
Ja, és a nő egy dolog. De a kislány? Nyilván nem kell fejtegetni, hogy ellene ez mekkora merénylet. Hogy hogy lehet így felnőni, mennyire sérült ember lesz belőle.
Kérek mindenkit, hogy ha van ötlete, hogy egy ilyen esetben mit lehet TENNI szem- és fültanúként, akkor ossza meg!
