Megborultunk

Na az van, hogy hazajöttünk a nyaralásból hétfőn. Nem szépítem, ez nettó 60 perc üvöltés az autóban, amit mi négyen többiek némi gyomorgörcsben, szenvedéstől eltorzult arccal, de néma apátiában vészeltünk át. Még a fiúknak sem volt kedvük hozzátenni a hangzavarhoz.

Majd ugyanezen a napon délután hivatalosak voltunk a kéthónapos oltásokra, rotával kiegészítve. Mivel eléggé bukós baba, előre megkaptuk a parancsot: jelenésünk előtt két órával már nincs kaja. Talán emlékeztek rá, aznap hőségriadó volt. Amúgy is igény szerint szopizik, plusz a nagy meleg is… na de ez nem fog ki rajtam, előre elterveltem, hogy majd akkor az utolsó legális szopi után magamra kötöm és elcipelem sétálni. Ez az egyetlen magas biztonságú módja, hogy aludjon és ne követeljen cicit.

A terv kivitelezésébe nem csúszott hiba, 2-4ig róttam vele a környező utcák árnyékos oldalát, közben patakokban csorgott be hozzá a dekoltázsomon az izzadság (remélem azt nem itta meg). Egy tükörbe belepillantva konstatáltam, hogy szaunázás után szokram így kinézni. A múltkor pont eszembe jutott, hogy lassan egy éve nem szaunáztam, pedig hogy szeretek. Mindig mondom, hogy vigyázzon mit kér az ember, mert a végén még megkapja…

A dokinál lecuppantottam magamról, teljesen el volt ázva. Először is felhörpintette a rotát – ekkor még csak gyanakvóan összevonta a szemöldökét, de együttműködően kortyolgatott. Majd jött az “anyuka jöjjön a fejéhez, így fogja le a karjait”. Ekkor már egyértelmű volt a rémület a tekintetében. Nem akarok hülyének tűnni, de nekem tényleg rosszul esik, hogy csalódást okoztam neki, mikor ahelyett, hogy megmentettem volna, még segédkeztem is a galádságban. Majd egy percen belül jött a második szúrás is a másik combba – ekkor már azt éreztem rajta (látni csak a püspöklila fejét láttam, és a száján át kb a gyomrát is), hogy oké, anya elárult, de ezek folytatják, mikor lesz ennek vége, lehet, hogy soha?!?

Szívem facsarodik, puszilgatom, “jól van, jól van, semmi baj” – már hogy a francba lenne bármi jól… Látszólag kibékültünk és megnyugodott, erre itthon én folytattam a meglepetés kínzások sorát, amikor beadtam élete első lázcsillapító kúpját…

Ha ez nem lenne elég, estére bedugult az orra, nyilván elkapta valamelyik fiútól, vagy a sok hőmérsékletzóna-váltáskor megfázott… szerencsétlen röfögött, kétségbe esetten kapkodott a levegőért, bűzlött a kakája, egy órán belül három, plusz mindent is visszabukott. Mondjuk baba legyen a talpán, akit 6-7 vírus egyidejű (mégha legyengített is) tàmadása nem hozna ki a sodrából…

Na azt az éjjelt én ülve töltöttem nagyrészt, így kapott ugyanis csak levegőt, rajtam.

Másnap azt hittem, hogy túl vagyunk a nehezén, mert bár egész nap nyűgös és bágyadt volt, de teljesen kezelhető. Egész nap. De nem este!! Fürdés körül (ami amúgy a kedvenc tevékenysége) beindult az ördögűző üzemmód. Sehogy sem voltam képes megnyugtatni, sem apa, sem bátyó1, sem bátyó2. A megoldás az lett, hogy azonmód pizsiben (mármint én pizsiben) magamra kaptam és elmentem vele egy kört sétálni este 10kor. (Igazából kétszer is megcsináltam ezt a mutatványt, az első esetben még nem voltam elég kitartó…)

Közben persze nappal zajlik az élet – iskolakezdés, tanszerek beszerzése, két unatkozó, egymást csépelő fiúgyermek lekötése/kordában tartása/túlélése. Plusz bizonyos ingatlanügyek.

Eljött újra az este. Bevallom egy kicsit féltem. Pedig azt nem szabad! Azt kiszagoljàk ezek a kis ösztönlények!!

Most meg se várta, hogy apukája kivegye a kádból, már fürdés közben rákezdett az üvöltésre. Néhány kör próbálkozás, pózváltás után csodák csodája sikerült elkezdenie az esti nagy zabát és belebambulni. Utána már azt is engedte, hogy – eddigi – szokásaink szerint felvegyem büfizni. Decensen belehányt a nyakamba. Éreztem, ahogy csorog a meleg, túrós lé a nyakamból végig le a hátamon, be még a bugyimba is. De nem mertem megmozdítani. Még levegőt venni is alig. Szépen szuszogott.

Ééés attrakcióó, világszám, letettem az ágyába. Lezuhanyoztam, megírtam ezt a rohadt hosszú posztot terápiás jelleggel és várom, mit hoz az éjjel…