Olyan jó lenne egy kiadósat sírni már napok óta, de egyszerűen nem jön ki. Vagy. Nem értem mi van velem, meglátok egy kutyakölyköt egy reklámban és elbőgöm magam – biztos valami hormonális. Ismerős helyzetek?

Nekem olyannyira, hogy tulajdonképpen a legritkább esetben sírok jókor. Úgy értem a „jókor”-t, hogy amikor a társadalom elvárná vagy elfogadná. Amikor valami tragikus történik, amikor nagyon szomorú vagyok, amikor illene sírni – akkor a legtöbbször nem megy. Ha meg teljesen hülyének néznek az érzelemnyilvánítás e hevesnek ítélt formája miatt, akkor meg gyakran előfordul, hogy elcsuklik a hangom, bepárásodik a szemem és alig bírom visszatartani a sírást. De visszatartom, és ez a teljesítmény annyira kimerít, hogy utána órákig csak kóválygok. Időnként azért nem merek sírni, mert bár elfogadható lenne a környezet számára, de félek, hogy annyira belejönnék, hogy nem tudnám abbahagyni. Esetleg felsejlik bennem, hogy hogyan néznék ki zokogás közben, vagy utána. És persze vannak olyan személyek, akiknek a jelenléte annyira szigorú, hogy egyszerűen nem mernék sírni, mert nem szeretnék gyengének tűnni. És olyan gyakran és rutinszerűen nyomom el a sírást, hogy amikor igazán jól esne, jót tenne, a körülmények is ideálisak hozzá, akkor sem megy.

Az érzéseim felvállalása és megfelelő keretek közötti kifejezésre juttatása még így két gyerekkel a nyakamon is nehézségekbe ütközik időnként. Nem is tudják milyen szerencsések azok, akiknek ez olyan természetes, mint a levegővétel – mert látom, hogy bőven vannak olyanok is. Ennek oka nyilván a szocializációban keresendő, de nem célom a vádaskodás. Egyszerű ténymegállapítás, hogy olyan mélyen ültetődtek el bennem (elő)ítéletek a sírással kapcsolatban, hogy – bár azt hiszem sok energiát fordítok a személyes fejlődésemre – ezen a téren még gyerekcipőben járok. Pontosabban nem, hiszen a gyerekek még ki tudják fejezni őszintén az érzéseiket, sokkal jobbak nálunk. Nekem ez is nagy parám, hogy hogyan fogom én elrontani a gyerekeimet. Hol lehet megtalálni az egyensúlyt az „alkalmazkodni kell a társadalomhoz és betagozódni a túlélés érdekében” és a „merd vállalni magad és az érzéseid” között. Mi a kulturált érzelemnyilvánítás és mi nem az.

Na de ez egy külön téma, én most a saját sírásommal akartam foglalkozni.

Nyilván a babavárással, szüléssel, szoptatással együtt járó hormoncunami a legtöbb édesanya könnytermelésére is drasztikus hatással van. Mind a két terhességem alatt volt néhány olyan alkalom, amikor minden előzmény és racionális ok nélkül összefacsarodott a szívem, és csak úgy ömlött a könnyem. És a szülések után is sírtam. Nem rögtön, de az első pár napban. A második fiam születése után amikor hazajöttünk, akkor elkezdtem sírni és 24 órán át abba se tudtam hagyni. Nagyon durva volt. Már megijedtem, hogy valami komolyan elromlott bennem. Nem voltam szomorú, se ijedt, se fáradt, se mérges, se frusztrált. Inkább egy permanens meghatottsági állapotban voltam. És ömlött a könnyem literszám.

Az On the Spot műsor szüléssel foglalkozó sorozatában volt, hogy valamelyik kultúrában a szülés után mindenki jó alaposan megölelgeti, sőt ráfekszik az anyára, mert a szüléssel a lelke is kitágul és kinyílik a nőnek, és ha nem csukják azt be szeretettel alaposan, akkor utána nagyon komoly sérülések érhetik. Ez a magyarázat nekem nagyon tetszik, ezt éreztem, és valóban csak nagyon sok ölelés apasztotta el a könnyáradatom.

Aztán még egy darabig könnyen meghatódtam, de az már csak a bepárásodás kategória. Ezt a tisztító sírást nem tudom újra átélni. Pedig jó lenne. Jó lenne, ha csak úgy ömlene. És nem is akarnám elállítani. Megengedném magamnak. Hahó! Megtanít valaki sírni?!?