Esküszöm a gardróbürítésről akartam írni, de mivel már megint potyognak a könnyeim, mégis a picsogós szeptember témát folytatom… Azaz a beszokást, az átállást a napi ritmusunkban, rutinjainkban.
Ovi
A nagyfiam ripsz-ropsz ügyesen beszokott az óvodába. Már a nagycsoportosokkal vannak területharcai az udvaron, vagányan rohangál, mászik, rosszalkodik, csatakosra izzadja magát. Ezt onnan tudom, hogy tegnap, amíg vártam a kicsit, kukkoltam a szomszédos bölcsi udvaráról. Fura érzés volt. Látni, de elbújni, nem megölelni, nem rászólni, nem segíteni.
Az is szokatlan, hogy most már nem mondanak róla szinte semmit, így kis túlzással az összes információ, amit megtudok, az konkrétan a fiamtól származik. Neki pedig elég szárnyaló a fantáziája. ?
Bölcsi
A kicsi is elkezdte a bölcsit. Az első eltávolodás nagy sírással járt, de utána rengeteget beszélgettünk. Mármint én nagyon sokszor, lassan, részletesen, ismételgetve elmondtam, hogy anya elköszön, a gondozónéni vigyáz rád, ebéd után jövök érted és együtt hazajövünk. És az én kis szeleburdi, hűbelebalázs pici fiam, aki eddig sosem figyelt rám, – max azért, hogy lássa, mennyire leszek mérges, ha lerántja a laptopot – tágra nyílt szemekkel, komoly képpel figyelt végig, majd nyomott egy nyálas, meleg csókot az arcomra. Soha előtte nem adott még puszit. Na, lehet ezen nem meghatódni?!?
Azóta bár jelzésértékkel felsír, amikor a búcsú pillanata van, de előtte és utána 5 másodperccel már jókedvűen fedezi fel az új környezetét. Sőt, tegnap először aludt ott. Minden előzetes instrukció nélkül fogta magát ebéd után, lefeküdt az egyik kiságyra. Aztán átirányították a saját ágyába, szépen átfeküdt, és 10 perc múlva egy mukk nélkül aludt. Megint csak büszkeségtől dagadó mellel, bepárásodott szemmel ücsörögtem a 2 évesekre méretezett, kényelmetlen deszkapadon amíg fel nem ébredt. Este persze annyira már nem volt romantikus a kevés délutáni alvás következtében felcsapó halálosan elfáradtam zokogás…
Ébresztő!
Sűrű napjaink vannak, ma is elvesztettünk egy szüzességet: beállított ébresztőre keltem, sötétben készülődtem és felébresztettem a gyerekeket! Ilyen talán még sosem volt. De ez a jövő, mert ahhoz, hogy mindenki időben beérjen majd oda, ahova kell, és még a megszokott reggeli rutinját is abszolválni tudja előtte, korán kell majd kelnünk. Most persze még nem lenne szükséges. De a beszoktatás elveit követve ebben is a fokozatos átmenetre törekszünk. Legyen idő kikísérletezni a pontos időket és mozdulatokat, legyen ideje hozzászokni testnek és léleknek, hogy élesben már tényleg flottul menjen.
Valószínűleg este korábban lesz fekvés, tekintettel a korai ébresztőre, illetve ki is fáradnak jóval hamarabb. Így viszont már minden irányból nagyon beszűkül az együtt töltött idő. Újabb szipogás… Most például fizikailag hiányzik az ölelésük. Szip-szip. Tényleg olyan ez, mint amikor a lángoló szerelem időszakában elutazik pár napra az ember, és már az odaúton meg akar halni a hiánytól.
Minőségi idő
Pozitív fejlemény ugyanakkor, hogy abban a kis időben viszont koncentráltan áramlik a szeretet. Legalábbis eddig ez a tapasztalatom. Annyi ölelés, puszi, szeretgetés eddig nem volt összesen egész nap, mint amit most esténként kapok és adok. Illetve komoly (kölcsönös) igény mutatkozik a minőségi együtt töltött időre. Korábban egész nap elvoltunk egymás mellett. Persze beszélgettünk, játszottunk, de mivel korlátlan volt az idő, mindig párhuzamosan csináltam a házimunkát, teendőket, felnőtt beszélgetéseket a gyerekekkel. Most a kicsi hirtelen elkezdett érdeklődni a könyvek iránt, és tudunk mutogatni, beszélgetni. A naggyal pedig egészen meghitt szeánsz alakult ki, nem is tudom, elmesélhetem-e… ? Miután a kicsi elaludt, megvolt a mese, megyünk a lefekvős pisire, és valahogy ott, a wc-n szárnyal igazán a kommunikáció. Nagyokat beszélgetünk, most már viszek is magammal egy fellépőt sámli gyanánt, hogy kényelmesen tudjunk diskurálni a mellékhelyiségben. ?
Kíváncsian várom, mit hoznak még a következő napok. Egy biztos: a nagy érzelmek és könnyek az én esetemben úgy tűnik kifogyhatatlanok…
