Jaj, ne szaladj el! Nem gyerekpisiről lesz szó! Hanem meglepő módon az én rendkívül gazdag és kalandos viszonyomról a pisiléssel. Most lehet, hogy azt hiszed, megőrültem. Ha hosszú órákon át rá sem gondolsz, valószínűleg nem Neked szól ez a bejegyzés. Azonban tapasztalataim szerint jópár nőtársam van, akinek központi téma, hogy hol és mikor és hogy fog tudni pisilni…
Szóval ez a poszt kilóg a blogom alapkoncepciójából, de mivel azt gondolom, hogy nem vagyok vele egyedül, és esetleg jól eshet másnak is ezzel szembesülnie, hát megosztom ezt az intim részletet is, amiről széles nyilvánosság előtt nem szokás beszélni.
A legkorábbi emlékem az, hogy állandóan bepisilek éjjel. Pedig már nagyon nem kéne. Elalvás előtt görcsösen elmegyek huszadjára is, de még mindig azt érzem, hogy kell. Szorosan bebugyolálnak takarókkal, hátha az segít, de nem, már megint eláztatom az ágyat. Ez már otthon is kínos, nemhogy nagymamánál vagy nyaraláson…
7 éves koromban – ha jól emlékszem – egy egyhetes kórházi kivizsgáláson vettem részt. Emiatt. Akkor még más idők voltak, a szülők nem lehettek bent, naponta egy rövid intervallumra volt szorítva a látogatási idő. Közben mindenféle vizsgálatnak vetettek alá, kislányként rossz élmény volt. Ráadásul eredmény, diagnózis nélkül zárult. Aztán valahogy mégiscsak kinőttem a bepisilésből.
Gimiben a legjobb barátnőmmel viccesen pisisnek hívtuk egymást, mert alig bírtuk kivárni a 45 perces tanórák végét, és MINDEN EGYES szünetben mentünk pisilni.
A húszas éveimben folyamatosan húgyúti fertőzésekkel küszködtem. Aki átélt ilyet, az tudja, hogy mennyire nagyon kellemetlen, hogy tud fájni, mennyire cselekvésképtelenné teszi az embert. Rengeteg – tulajdonképpen eredménytelen – gyógyszeres kezelés után utánajártam mindenféle házipraktikának, alternatív gyógymódnak, az is felmerült bennem, hogy pszichés eredetű. Végül egy étrendbeli életmódváltás hozta meg a kívánt eredményt.
Közben a „pisisségem”-nek volt pozitív hozadéka is: megtanított kiállni magamért, önbizalmat is adott. Egy idő után már nem szégyenlősködtem. Ha kellett, hát addig mentem, amíg lehetőséget nem teremtettem. Szuszakoltam be magam hatalmas utazótáskával talponálló kocsmák fél négyzetméternyi budijába, addig mutogattam és könyörögtem, amíg kinyitották nekem egy – amúgy zárva lévő – pláza hátsó bejáratát Bangkokban, szállt fel miattam később repülő Frankfurtban, szobroztak az öltönyös pasik rám várva Londonban a Cityben. Szóval volt minden.
Amikor megfogant az első kisfiam, akkor már éjjel is óránként jártam a wc-re, és még dolgoztam nagy pocakkal, amikor hazafelé egy váratlan tüsszentésre elárasztott a meleg lé – szerencsére már majdnem itthon voltam, és nem egy külföldi partnerrel folytatott stratégiai meeting kellős közepén történt…
A szüléseim után megtapasztaltam, hogy milyen az, ha valakinek úgy igazán megviselődik a gátizomzata, és magától nem is regenerálódik. Mondjuk nincs nagyon min csodálkozni, két 4 kg feletti babát hordtam ki és szültem meg két éven belül. A második szülésem ráadásul tokkal-vonóval 2 óra alatt zajlott le, ami egyrészt szuper, hogy gyorsan túl voltunk rajta, ugyanakkor a testem ennyire gyorsan nem tudott alkalmazkodni, és erre csak hetekkel-hónapokkal később jöttem rá. Úgy tűnik, nekem a gátizom tornát már örökre gyakorolnom kell, legalábbis ha időről-időre elhanyagolom, akkor már félve iramodok a gyerek után, ha fogócskázni akar… Meglepően sok anyával van ez így, csak épp nem beszélünk róla…
Aztán megtapasztaltam, hogy van az a motiváció, ami miatt vissza tudom tartani éjjel a pisilhetnéket, még ha csillagokat is látok, és belefájdul a hasam. Ki ne élte volna át egy csecsemő édesanyjaként azt, amikor hosszas szenvedés és forgolódás után a fogzó/beteg baba végre el tud aludni, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy visszafojtjuk a lélegzetünket, lehetetlen testhelyzetbe merevedtünk, mindenünk zsibbad, de még nem merünk megmoccanni. És ha vagyunk is annyira bátrak, hogy egy idő után fenntartható pózba igazgatjuk óvatosan a kikészült tagjainkat, azt akkor sem kockáztatjuk meg, hogy kiszökjünk pisilni, akármennyire is kell. Ha éjjel gyereksírásra ébredek, az első program, ami lefut a fejemben, hogy megkockáztassak-e egy gyors pisit először, mert hátha hosszas fogságra, ne adj isten súlyemelős sétálgatásra ítéltetek, vagy muszáj kibírni, mert nagyobb gáz, ha a sírástól a másik gyermek is felébred…
Azt pedig biztos vagyok benne, hogy minden anya tudja, hogy az egyedüllét ez bizonyos időszakban a mellékhelyiségben sem biztosított, nem lehet egy jót pisilni sem nyugodtan, közben azt kell megakadályozni, hogy az összes wc papírt letekerje vagy éppen a wc kefét megkaparintsa a csemete. Ha pedig a letolt nadrágunkba kapaszkodva eltorzult fejjel üvölt az utódunk, akkor végképp siettetnénk a csobogást, ami ahhoz vezet, hogy préseljük. Erről pedig egy intim torna tréningen megtanultam, hogy mennyire káros.
Sajnos rászoktam arra is, hogy azért nem iszom eleget, mert egy játszótéren sincs wc, márpedig nem rángathatom óránként haza a gyerekeket csak azért, mert anyának pisilnie kell. Ők bezzeg vígan meglocsolják a fák tövét, ahányszor csak jól esik… Amúgy tényleg, miért ne lehetne egy-egy mobil wc-t beállítani a játszóterekre? Sokkal hosszabban ott maradhatnánk jó idő esetén. A hazaérés eleve stresszes, hiszen hirtelen mindenki megőrül attól, hogy vetkőzni és kezet mosni kell – én meg még pluszban küszködök attól, hogy felrobban a húgyhólyagom… Különösen, amikor még terhes voltam a kicsivel…
A bölcsiben komolyan felvillanyozott, amikor a gondozónéni azt mondta: „a bejáratnál rögtön ez itt a szülői wc, bármikor használhatja, anya!” Már látom magam, ahogy a munkából beesve először még gyorsan (nem, nem préselve), EGYEDÜL pisilek egyet, mielőtt összeborulok a kisfiammal. ?
Ebből is látható, hogy a pisi téma az én életemből nem bír eltűnni, csak mindig újabb változatokat vesz fel. Úgy tűnik, nekem ezzel a kérdéskörrel ebben az életemben dolgom van… ? Kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő…
Így végigtekintve lehet, hogy pszichológushoz kéne elmennem terápiába… Most egyelőre csak kiírtam magamból. Hogy miről jutott eszembe? Nem is tudom… De most már megyek, mert mindjárt bepisilek… ?
