Fogalmam sincs, hogy miért pont most és miért ennyire erősen, de azt érzem, hogy színt kell vallanom a “rosszasághoz” való viszonyomról. Persze nem tudnám pontosan definiálni a rosszat, maradjunk annyiban, hogy amit valaki helytelenít, kifejezi, hogy nem tetszik neki, VAGY, amiről én azt gondolom/gondoltam, hogy helytelenítené, ha megtudná…
Én egy megfelelős kislány voltam. A hibázást nagyon komoly bajnak gondoltam, gyakran egyenesen elfogadhatatlannak, ami még rosszabb, hogy saját magamat is elfogadhatatlannak, nem szerethetőnek, ha hibázok. Vagy ha kiderül, hogy hibáztam. Életem első fekete pontját sem mertem vállalni, mindent elkövettem, hogy ne derüljön ki otthon, de aztán annyira nyomasztott a lelkiismeretem, hogy magamtól vallottam be, de emlékszem, hogy már fizikai kínjaim voltak miatta.
Bennem volt a keresztény kultúra alap bűnösség érzése, pedig nem vallásos családból származom. Erős élményem a szégyenkezés (belül). Azt gondoltam, hogy én rossz vagyok, és ha ez kiderülne, az szörnyű lenne. Titkolni kell.
Alig vártam, hogy felnőtt legyek, mert úgy képzeltem, hogy akkor majd szabadon lehetek “rossz”. Ehhez képest szerintem egy átlagosnak mondható bulizós korszakkal nagyjából kiéltem a rosszaság iránti vágyamat – mindig bűntudatom volt másnaposan, pedig semmi extrát nem műveltem. Közben ötösökkel végeztem az egyetemen mindenféle csúszás vagy akár csak egyetlen bukta nélkül, szuper állásom lett, amiben szépen haladtam töretlenül előre.
A gyerekeim másabbak, mint én. Sokkal inkább vállalják magukat, kiállnak magukért. Ez nekem nagyon tetszik, bevallom. Én vagy elkerültem, hogy kiderüljön az ellentétes véleményem, vagy akár sokszor hazudtam is, hogy ne kelljen elmondanom, ami szerintem nem vállalható. Nekem nagyon sok önfejlesztési munka volt megtanulni konfrontálódni, vállalni azt, hogy olyat mondok, vagy teszek, ami a másiknak esetleg nem fog tetszeni. Amúgy ebben segített sokat a munkahelyi tapasztalásom is, mert ott rájöttem, hogy kifejezetten jó érzékem van a mediáláshoz, hogy megtaláljam a probléma vagy érdekkülönbség valódi gyökerét, és annak orvoslására egy egész sor alternatívát kitaláljak, akár a dobozból is kilépve. A magamért való kiállás is először munkakörnyezetben ment jobban, onnan hoztam át a magánéletbe. Pluszban – tényleg – a gyerekeim is inspiráltak erre. Figyeltem, hogy a játszótéren, vagy akár az utcán bárkihez odamennek és megkérdezik, amire kíváncsiak, megmondják face to face gond nélkül, ha valamit igazságtalannak tartanak – a felnőtteknek is.
Aztán a hibáim, hiányosságaimmal kapcsolatos “titkolózásról” is ezzel a kettőssel szoktam le. A munkahelyemen voltak olyan nagyszerű mentoraim, akiknél láttam, hogy felelősséget vállalni mennyire végtelenül elegáns dolog, és nagyon könnyen át is vettem. Bevallom, a magánéletben eggyel nehezebb volt. De ebben is segítettek a gyerekeim. Hiába akarom én az anyaságot, a gyereknevelést is a legjobban csinálni, hát nyilván állandóan lebuktattak. ? Hogy fesse magát az ember, hogy ha a gyerekei nyilvános helyen kellemetlen helyzetbe hozzák, urambocsá az óvodába kell rapportra menni. Egyre bátrabban és egyre nyíltabban beszéltem szülőtársaknak a nehézségeinkről, egyre könnyedebben vállaltam a sebezhetőségemet. És bocsátom meg magamnak a hibáimat.
Ez a fejlődés magam miatt is, de a gyerekeim miatt is kell, úgy érzem, hiszen nem az számít, hogy mit mondunk, sokszor még nem is biztos hogy az, ahogy cselekszünk, hanem ahogy legmélyén gondolunk és érzünk – mert ezt veszik le a nap végén…
Még egy utolsó – számomra nagyon fontos – gondolat a “rosszaságról”. Ugye mondtam, hogy kislány korom óta úgy éreztem, hogy nem vagyok elfogadható, szerethető, ha rossz vagyok. Na ezt a fiam tanította meg nekem. Egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy én tényleg feltétel nélkül szeretem őt. Akármit is csinál, és akármilyen mérges is vagyok rá. Ekkor csapott meg annak a szele, hogy akkor valószínűleg engem is lehet feltétel nélkül szeretni. TÉNYLEG