Szemerkélő eső, sötét, sírás és nevetés, kiabálás, a saját gondolataidat is alig hallod, a fejed zakatol. Beadtad a ruhatárjegyed, próbálsz türelmesen várni, de már mennél haza. Kicsit aggódsz, hogy nem a tiedet hozzák ki mégsem, nő a frusztráció, és újra várnod kell. Esetleg valaki másnak már kiadták és elkallódott. Végre megkapod. Nincs benne sok köszönet, mert teljesen ki van fordulva magából. A mocskos, sötét, nyirkos utcán kell rendbeszedni, kivenni, eltenni, felvenni, hazavinni.
Lehetne ez egy buli után a kabátodra várva.
De ez most én vagyok minden délután az óvoda előtt a gyerekemre várva.
Viszem magammal a cetlit a nevével, jelével, csoportjával. Átverekszem magam a tömegen, ha nyílik az ajtó, akkor a dadus kezébe nyomom, majd kicsit hátrébb állok, és várom a gyermeket. Van, hogy 20 percen át. Pedig le kellett adni előre, hogy mikor érkezem érte. És nem vagyok egyedül, egy fáradt és türelmetlen 2,5 éves a partnerem. Ja, meg még kb 40-50 ember körülöttem, felnőttek és gyerekek. Be nem mehetünk, így kint tömörülünk. Ki maszkban, ki anélkül.
A dadusok ember feletti munkát végeznek. Ingáznak a bejárati ajtó és a csoportok között. Összeszedik a cetlik alapján a gyerekeket, a ruháikat, öltöztetik, noszogatják őket. Aki hozott már el gyereket bölcsiből, oviból korábban, az tudja, hogy ez nem egy egyszerű mutatvány. Egy kisgyerek zokog – elnézést, mégsem érted jöttek, hiba történt, ne szomorkodj, nemsokára biztosan jön a te anyukád is! A másik hároméves csak értetlenül áll a záporozó szüli kérdések előtt: hát ez meg kinek a sapkája? És meglett a hétfői mellényed, visszahozta valaki?
A következő kapunyitásnál már jön is a fiam. Megkönnyebbülök, nem vitte haza más, nem is ment világgá. Ráadásul kivételesen jó kedve is van. Szorongatja a cetlit, amit gondosan elteszek holnapra.
És közben elkezdek dúdolni, és azóta sem bírom kiverni a fejemből:
Hány cédula egy élet?
ui.: Bármiféle egyezőség a valósággal kizárólag a véletlen műve. A dadusok tényleg hihetetlenül ügyesen teszik a dolgukat!
