Ti is azok közé az emberek közé tartoztok, aki szerint – ha csak nem élsportolóról van szó – személyi edzőhöz járni az idő- és pénzmilliomos emberek fellengzős hobbija? Én bevallom, hogy így gondolkoztam róla. Pontosabban nem is igazán gondolkoztam én ilyeneken, csak ha szóba került, vagy láttam – megboldogult gyermek előtti életemben – edzőteremben személyi edzést, akkor kicsit elkerekedett a szemem és megvontam a vállam.
Azt, hogy sportolni nem csak fontos és kell, de jó is és a testem mellett az idegrendszeremnek, sőt a lelkemnek is szüksége van rá – már egy jó ideje tudom. Régen mindenféle csoportos órára jártam, vagy a kardió gépeket koptattam. Egy rövid ideig futkároztam is, de bevallom, ez a szenvedély engem nem kapott el sosem, pedig látom, hogy mekkora rajongó tábora van. Imádtam a kangoot, aztán évekig a zumbát. Huszonévesen még röhögőgörcsöt kaptunk a barátnőmmel egy jóga óra végén a relaxációnál, de első várandósságom idején – vagy életkorom okán, vagy a megváltozott tudatállapot miatt – nagyon jól esett a befelé figyelés. Utólag visszagondolva az egyes sportágakhoz mindig egy-egy edző személye vonzott, kötött. Amikor (általában kényszerűségből) új oktatót próbáltam ki, akkor vége lett az adott sportág iránti szerelemnek.
Az első kisfiammal csecsemő korában rengeteget meneteltem babakocsival – akkor ez volt a sport. A második szülésem után ez már kevésbé volt opció, mert csak a nagy mellett tologattam néhány négyzetméteren a babakocsit, amíg Ő a játszótéren kiélte magát. Gyorsan rájöttem, hogy valamit tennem kell – ráadásul a szülés utáni testi regenerációm sem volt ezúttal annyira zökkenőmentes.
Amint letelt a 6 hét gyermekágy, már el is kezdtem a Gyerünk anyukám szülés utáni regenerációs programját, és gyakorlatilag folyamatosan, 2 éven keresztül tornáztam velük – a nappalinkban. Egy-két gyermek mellett, vagy épp lábujjhegyen, ha aludtak. Örökre hálás leszek érte. Más nem fért volna akkor bele, és a testem karbantartásán túl nem ritkán ezek a tornák húztak ki egy-egy lelki mélypontról vagy éppen agyvérzésközeli állapotból.
Aztán beütött a pandémia, és újra a futáshoz fordultam. Szükségem volt arra, hogy elmenjek otthonról, hogy végre egy kicsit a családtagjaim nélkül legyek, hogy szóljon a fülemben valami felemelő, lelkesítő zene, hogy lássak más embereket róni a köreiket, és érezzem, hogy nincs itt apokalipszis, és egyszer vége lesz. Csodálatos volt, de sajnos egészségügyi okokból viszonylag gyorsan megszakadt a bimbózó futókarrierem.
Egyszer, a játszótéren ücsörögve arra lettem figyelmes, hogy két nő szórólapokat osztogat. Zsigeri reakcióm az lett volna, hogy elhúzódom, hogy ne tudjanak a közelembe férkőzni, de valamiért kíváncsi lettem, hogy „mit árulnak”. Ráadásul egyáltalán nem voltak tolakodók, csak a kezembe nyomták a cetlit azzal, hogy itt a közelben nyílt egy új stúdió: a Mosoly Fitnessz és Fejlesztőház.
Ennek nagyon megörültem, mert az biztos, hogy én utazásra már sajnálom az időt, és azonnal rákerestem az órarendjükre, vajon az én heti kettő potenciálisan szabad délutánomon milyen csoportos órán tudnék részt venni. Így kezdtem el járni Zsófihoz – gerinctréningre. Mondjuk itt szeretném leszögezni, hogy ez nem valami nyugibugyi nyújtogatás volt, hanem kőkemény saját testsúlyos edzés. Ráadásul Zsófi személyisége azonnal megfogott, az a fajta, akit nem lehet nem észre venni, és már az első alkalommal úgy csinál, mint ha együtt őriztünk volna disznót. ? Később egy mélyinterjú keretében részleteiben megismertem az életútját, ami rendkívül inspiráló – Nektek is be fogom mutatni.
Sokat nevettünk a közös órákon, és azon túl, hogy folyamatosan korrigált az edzés közben, öniróniával, keserédes humorral osztottuk meg az aktuális nehézségeinket a gyermekekkel, a járvánnyal és úgy általában az élettel kapcsolatban. Egy alkalommal csak én mentem a csoportos órára, de akkor is megtartotta nekem – így egyfajta betekintést nyertem abba, hogy milyen one-to-one dolgozni. És ekkor nagyon rákaptam az ízére. Csak velem foglalkozik, csodálatos öngondoskodós-énidő – ráadásul sokkal hatékonyabb volt az az egy óra, mint a korábbi csoportos foglalkozások.
Néhány hét gondolkodás után megkértem, hogy legyen a személyi edzőm. Az időzítés enyhén szólva sem “praktikus”. Hogy miért nem? Hosszan sorolhatnám…
Dolgozó anya, ezerfelé szakad testben, gondolatban és lélekben.
Pandémia. Kiszámíthatatlan, hogy mikor lehetek egyedül, vagy legalábbis zavartalanul, mikor van “szabadidőm”, mennyire tudok odafigyelni ilyen huszadrangú dolgokra, mint ÉN. Az én testem. Az én önértékelésem.
Jön a karácsony. Persze covid karácsony, de mégiscsak karácsony. És lehet, hogy pont azért lesz nagyobb a zabálhatnék és a lustulhatnék, mert covid karácsony. Meglátjuk…
De nem baj, belevágtam. És így, hogy most bejelentettem, talán nekem is erősödik a motivációm. Igyekszem megmutatni, hogy nincs értelme várni arra, hogy optimálisak legyenek a körülmények (mert sosem lesznek azok).
Ha érdekel a fejlődés, akkor kövesd a blogsorozatom, amit erről fogok írni. Őszintén. Akkor is, ha belebukom. Vagy ha nehéz. Drukkolj…
