Már jó ideje nyomom az edzéseket, az első bérletem felénél járok, de csak most tudtam időt szakítani a blogolásra. Azért nagyon büszke vagyok ám magamra emiatt: a munkát azt csinálom ezerrel és alig van időm beszélni róla ?
De nem akarok ennyire előre szaladni, mert a legelső alkalom mindenképp megér egy külön misét.
Megbeszéltük Zsófival, hogy elkezdjük, én teljes lelkesedéssel vártam, hogy belevetjük magunkat a hardcore gyúrásba. Ehhez képest kicsit még csalódtam is, mikor közölte, hogy az első alkalommal állapotfelmérés lesz, hűtsem le magam, nem is fogok megizzadni sem… Na, mondom, így kell az embert motiválni… Szóval megérkeztem gyanútlanul a tett helyszínére, maszk, meg kézfertőtlenítő meg minden – és kétkedve vártam, hogy mégis mi fog ezen egy óra hosszát tartani…
Először is kitöltöttem egy baromi hosszú kérdőívet az egészségi állapotomra és az előzményekre vonatkozóan, meg lemértünk centiben, kilóban. Aztán – úgy Zsófi módra – jött a sokkolás, akkor vetkőzzek le fehérneműre, és lefotóz. Mondom, fene a perverziódat, ilyen díszkivilágításban, így teljes egészében én nem szívesen nézegetem a párnás hasikámat és a narancsos hátsómat, de tudod mit, hát legyen. Azt hozzáteszem, hogy én nem akartam megnézni az eredményt.
Ezt követően jöttek fizikai állapotot felmérő gyakorlatok – mennyit tudsz ebből meg ebből fél perc alatt. Megjegyzem – gáz vagy sem – de nekem a felmérés után is volt némi izomlázam.
Ami különösen vicces volt, hogy egyensúly gyakorlatokat is végeztetett velem, melynek csúcspontjaként egy percen keresztül kellett volna lábujjhegyen állnom csukott szemmel. Mindenki próbálja ki nyugodtan otthon saját felelősségre. Én speciel betáncoltam az egész teret… Azt mondjuk tudom, hogy az idegrendszerem eléggé meg van tépázva, de ez egészen különös élmény volt.
A felmérés közben – mivel árgus szemmel figyelt minden mozdulatomra, a testrészeim által bezárt szögekre, meg még ki tudja mire – én is elkezdtem figyelni magam, és egyre inkább azt éreztem, hogy szétesik a mozgásom, össze-vissza van a térdem, baromira nem vagyok szimmetrikus.
Fél óra vizslatás után jött a konklúzió: „A talpadban le van tapadva a fasciád (ez kimondva váratlanul csúnyának tűnt), a talpad a lépésnél nem gördül, és ennek folytatólagos következménye térd de akár deréktáji panaszokat is okozhat.” Hmm, mondom magamban, a mondat második felét értem, a káromkodást elengedem a fülem mellett, hogyan tovább? Azt mondja, fel kell lazítanunk a fasciád, mielőtt komolyabban terhelnénk, hogy megelőzzük a sérüléseket.
Szuper, oké, de akkor most már csak megkérdezem, hogy mi az úristenről beszél… Aki tanult anatómiát, vagy aki komolyabban sportol, az valószínűleg tisztában van ezzel, de számomra teljesen új ismeretanyag – aminek persze utána itthon is jobban utánaolvastam -, hogy az izompólya (fascia) az egész testünket behálózza, és egy rendszerként működik. Ha itt-ott le van tapadva, akkor az esetleg teljesen máshol okozhat gondokat. Deformitást, vagy akár fájdalmat is.
De mégis hogyan lazítsuk fel azt, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam? És akkor előkerült a masszázslabda, meg az SMR henger, és Zsófi bevezetett ennek a csodálatos világnak a rejtelmeibe.
Kaptam személyre szabott lábujj / lábfej gyakorlatokat is, meg ezekkel az eszközökkel végzendő feladatokat is – házinak. Minden nap. És tényleg csinálom. Minden nap. Komolyan. Azért, mert nagyon jólesik, és érzem, hogy napról napra könnyebb és biztosabb a léptem. Vagy ha elgémberedett a hátam a sok üléstől, akkor kihengerezem egy perc alatt. Vagy ha izomlázam van, akkor meghengerezem, pár perc, és már jobb. Érzem, ahogy elárasztja a testem a bizsergés, beindul a vérkeringésem.
A második edzésen már tornáztunk, de még főleg a mobilizációra meg lazításra fókuszáltak a gyakorlatok. Illetve kaptam egy durva masszázst is – na ez nem az a wellness kategória volt… Csillagokat láttam, ahogy a talpam, vádlim, combom gyötörte. Viszont utána napokig mintha felhőkön lépdeltem volna…
És nem csak magam dicsérem, Zsófi is bíztat, hogy látszik a változás, már nem csak a külső lábélemre terhelek, szépen gördül a talpam, és talán egyszer elérjük, hogy a térdem is ott álljon, ahol a helye lenne.
Azóta már belecsaptunk a hardcore edzésbe is, amit az elején hiányoltam (így utólag már nem), de arról majd egy következő posztban… ?
