Tegnap este vacsoráztunk. A kislányunk is az ölemben szopizott, én közben eszegettem a melegszendvicsem, ügyelve arra, hogy ne egyem le őt. Vagy legalább ne a fejét…
Egyszer csak elkezdett hangosan rotyogtatni, mire boldog mosoly öntötte el az arcomat – Egészségedre, nyomjad még bébi! – és haraptam egy következőt a szendvicsbe. A férjem, aki egyébként nem akad fenn semmi ilyesmin, megjegyezte: „Azért ehhez anyának kell lenni…”
Aki éppen nincs benne a gyermekágy és a kisgyermekes anyaság sűrűjében, gyakran – jogosan – kikéri magának, hogy az újdonsült édesanyák rendre többesszám első személyben fogalmaznak. Kakilunk, fáj a pocink, nyűgösek vagyunk, stb. Értem ezt az elhatárolódást, de engedtessék meg, hogy most egyszer, innen a sűrűjéből, elmondjam, hogy ez a ragozás teljesen adekvát.
– Ha a lányunk (nagyon) sír, akkor mintegy burok ereszkedik a fejemre, képtelen vagyok másra figyelni, vagy akár meghallani, amíg ki nem találom, hogy hogyan lehetne megnyugtatni.
– Amikor felveszem a mellkasomra büfiztetni, rendszeresen én büfizek előbb (mintha tanítanám neki öntudatlanul, hogy hogy kell)
– Hosszas szoptatás alatt beindul a prolaktin hormon termelése és (én) alig bírok ébren maradni.
– Ha éjjel nem alszik a babám, nyilvánvalóan én sem alszom. Ha már nem aludtam, nyilvánvalóan én is nyűgös leszek.
– Ha nem tudom azonnal felvenni, amikor fájdalmában vagy ijedtében sír, (pl orvosnál), akkor olyan mértékben facsarodik össze a szívem, hogy elmondani nem tudom, és bár a könnyeimet visszatartom, a tejem tuti elkezd magától folyni.
– Általában eggyel hamarabb már tudom, hogy a babám éhes lesz, mert a semmiből hirtelen tele lesz a mellem, és ez nem időhöz kötött, hanem valahogy megérzem akár egy, akár három óra telt el az utolsó szopi óta.
Hogy Ő mennyire érez engem, arról persze nem feltétlenül tisztem nyilatkozni, de az azért evidencia, hogy ha én ideges vagyok, akkor addig ő is képtelen megnyugodni.
Szóval megvédenék minden bugyutának tűnő édesanya szólamot, ez TÉNYLEG egy ilyen műfaj…
Te tudnád még folytatni a sort?
