Tegnap este kisebb pánikba estem, amikor konstatáltam, hogy elfogyott a kontaktlencse folyadékom.
Tisztán emlékeztem, hogy még nagy pocakkal ugyan, de nem olyan nagyon rég a férjem KETTŐ dobozzal is vett, pont az ilyen pánikhelyzet elkerülése céljából, ezt hangsúlyozta is, amikor átadta. 
A miheztartás végett: nekem volt nagy pocakom ekkor, nem a férjemnek. 
A miheztartás végett: nekem volt nagy pocakom ekkor, nem a férjemnek. Most meg kerestem ezerrel a zöld dobozt, amiben a második példánynak kellene lennie.
Megnéztem minden lehetséges helyen, ahova csak szoktam tenni ilyen tartalék dolgokat, sőt ott is megnéztem, ahova nem szoktam, de el tudom képzelni, hogy egy zavart pillanatomban tehettem, majd már ott is megnéztem, ahol elképzelhetetlen, hogy legyen, de fizikailag elférne. Sehol. Mindezt NYILVÁN péntek este.
Na jó, hát akkor valahogy belefűzzük a hétvégi programba, el is kezdtem átgondolni, hogy hogyan.
Snitt, szombat reggel.
Mondom a zuramnak, hogy bele kellene fűzni ezt a csodás programpontot a hétvégébe, pedig emlékszem, hogy kettőt vettél, de nincs sehol…. Ekkor felmutatok és pillantok a polcra, ahol lennie kellene, ééés
Ott van!!! Kiveri a szemem.
Csak épp nincs benne a zöld dobozban. Már csak a fehér műanyag flakon. Én meg görcsösen a zöld dobozt kerestem.
Látjátok? Micsoda csodás szó szerinti illusztráció???
A pánik beszűkíti az ember tudatát. Csak úgy képes elképzelni valaminek a megoldását, ahogy azt megszokta. Benn marad a dobozban.
Ha azonban képesek vagyunk lenyugodni, elmúlik a görcs, tudunk könnyeden, nyitottan hozzáállni a dolgokhoz, akkor – kiszabadulva a dobozból, azaz azon kívül – szokatlan, új, de ugyanúgy célravezető, vagy akár még jobb megoldásokat is találhatunk.
Ui: lövésem sincs, hogy ugyan hogyan és miért jött ki a dobozból a kontaktlencse folyadék. Hacsak azért nem, hogy ezt az üzenetet megkapjam és tovább adjam. 
