Eltelt az első hét az új létformában. Juhhhuhhúú!
Gyerekek nélkül, ülve, asztalnál, egérrel dolgoztam, csakúgy habzsoltam a munkát. Nagyon élveztem. Közben rádöbbentem, hogy sok kollegámhoz képest 11 hetes lemaradásban vagyok, ami a VALÓDI home office működés kitapasztalását illeti. Azt kell, hogy mondjam, hogy így, vijjogó tűzoltósam-ek, őrjöngő oroszlánok, fejhangon sipákoló kisbabák, kanapéról földbecsapódó kamikázék, egymást verő testvérek, anyaaaaa-zások és hisztik nélkül a munka meglehetősen relaxáló.
Ráadásul a munkaidőm lejártakor valóban letettem a lantot, és mikor elmentem értük, onnantól fogva nem kértem több türelmet a csemetéktől, nem kussoltam le őket lépten-nyomon, nem szaladtam el a hangoskodó, követelőző vörösfejű szörny elől, szigorúan sokkal de sokkal kevesebb mesét hagytam nézni őket. Cserébe aktívan játszóztunk, olvastunk, és beszélgettünk-beszélgettünk-beszélgettünk. Ezt most nem akarom elviccelni, tényleg szuper fejlemények, már-már szirupos.
Két történetet azért mégis elmesélnék, annyira szürreálisak…
Kedd reggel. (Azt hittem, hogy) mindenre felkészülve, kicsi gyomorgörccsel elindultunk 11 hét szünet után a bölcsibe – oviba. Azt tudtam, hogy a gyerekeket egyesével fogják bevenni, számítottam kígyózó sorokra, türelmetlen gyerekekre, megőrülő szülőkre. Még ropit meg vizet is vittem magunkkal, biztos, ami biztos. De nem ez történt. A beengedés flottul ment (tényleg egyesével), gyorsan haladt a sor, és persze eleve nincs is még teltház, sokan továbbra is otthon maradtak.
Így hát nem kellett olyan sokat várni, ránk került a bölcsinél a sor, gyorsan felvettem a maszkot, és beléptünk a zsilipbe. Korábban teljesen más bejáraton, más rutinnal kellett beérkezni, mindannyian meg voltunk kicsit illetődve. A zsilipben hirtelen nem láttam semmit, mert szemből, a fogadó bizottság háta mögül ömlött a fény. Hunyorogva összeszámoltam, hogy körülbelül 5-6 maszkos, sötét sziluett köszönt, egyiket sem ismertem fel. Aztán az egyik – utólag rájöttem, hogy az igazgatónő személyesen – fejbelőtte a tátott szájjal, lesokkolódva ácsorgó kicsi fiamat a lázmérővel, bedörzsölték a kezét valami fertőtlenítő lötyivel, és mondták, hogy na, akkor gyere. Ekkor egymásra néztünk, én azon gondolkoztam, hogy maszkban vajon hogyan lehetséges puszit adni és a mimikám 80%-nak elvesztésével bátorítóan mosolyogni. Ő meg arra gondolot, hogy ez csak az apokalipszis lehet, ha 5 ismeretlen ufó elviszi magával erőszakkal a fénybe. Ennek megfelelő volt a kétségbe esés szintje is. ☹
Csütörtök reggel. Szerencsére a fiaim sokkal gyorsabban adaptálódtak a disztópia szerű reggelekhez, mint ahogy az szerintem elvárható ebben az életkorban. Ekkor már a kicsi fiam sem sírt, hanem hősiesen bement az egyik ufót kézenfogva. Mentünk tovább az oviba, a rutinrókák magabiztosságával felhúztam újra a maszkot és beléptem a nagyobb fiammal az ovi zsilipjébe – ahogy az elmúlt két napban tettem.
- Na de Anyukaaa!!!
- Jó reggelt! Igen? Valami baj van?
- Küszöb?!?!?
- Küszöb??? Mi van a küszöbbel?
- Nem lépheti át a küszöböt, az utcán kell maradnia.
- Hmm, elnézést, nem tudtam az ÚJ szabályról. Azért elbúcsúznék még a gyerektől.
- Az utcán kellett volna… cc-cc-cc [fejcsóválás]
Azért ilyenkor felmerül bennem, hogy vajon hány évesnek kell lenni, milyen iskolát kell elvégezni és pozíciót betölteni, hogy végre felnőttszámba vegyenek egy ÓVODÁBAN???
