Eltelt az első hét az új létformában. Juhhhuhhúú!

Gyerekek nélkül, ülve, asztalnál, egérrel dolgoztam, csakúgy habzsoltam a munkát. Nagyon élveztem. Közben rádöbbentem, hogy sok kollegámhoz képest 11 hetes lemaradásban vagyok, ami a VALÓDI home office működés kitapasztalását illeti. Azt kell, hogy mondjam, hogy így, vijjogó tűzoltósam-ek, őrjöngő oroszlánok, fejhangon sipákoló kisbabák, kanapéról földbecsapódó kamikázék, egymást verő testvérek, anyaaaaa-zások és hisztik nélkül a munka meglehetősen relaxáló.

Ráadásul a munkaidőm lejártakor valóban letettem a lantot, és mikor elmentem értük, onnantól fogva nem kértem több türelmet a csemetéktől, nem kussoltam le őket lépten-nyomon, nem szaladtam el a hangoskodó, követelőző vörösfejű szörny elől, szigorúan sokkal de sokkal kevesebb mesét hagytam nézni őket. Cserébe aktívan játszóztunk, olvastunk, és beszélgettünk-beszélgettünk-beszélgettünk. Ezt most nem akarom elviccelni, tényleg szuper fejlemények, már-már szirupos.

Két történetet azért mégis elmesélnék, annyira szürreálisak…

Kedd reggel. (Azt hittem, hogy) mindenre felkészülve, kicsi gyomorgörccsel elindultunk 11 hét szünet után a bölcsibe – oviba. Azt tudtam, hogy a gyerekeket egyesével fogják bevenni, számítottam kígyózó sorokra, türelmetlen gyerekekre, megőrülő szülőkre. Még ropit meg vizet is vittem magunkkal, biztos, ami biztos. De nem ez történt. A beengedés flottul ment (tényleg egyesével), gyorsan haladt a sor, és persze eleve nincs is még teltház, sokan továbbra is otthon maradtak.

Így hát nem kellett olyan sokat várni, ránk került a bölcsinél a sor, gyorsan felvettem a maszkot, és beléptünk a zsilipbe. Korábban teljesen más bejáraton, más rutinnal kellett beérkezni, mindannyian meg voltunk kicsit illetődve. A zsilipben hirtelen nem láttam semmit, mert szemből, a fogadó bizottság háta mögül ömlött a fény. Hunyorogva összeszámoltam, hogy körülbelül 5-6 maszkos, sötét sziluett köszönt, egyiket sem ismertem fel. Aztán az egyik – utólag rájöttem, hogy az igazgatónő személyesen – fejbelőtte a tátott szájjal, lesokkolódva ácsorgó kicsi fiamat a lázmérővel, bedörzsölték a kezét valami fertőtlenítő lötyivel, és mondták, hogy na, akkor gyere. Ekkor egymásra néztünk, én azon gondolkoztam, hogy maszkban vajon hogyan lehetséges puszit adni és a mimikám 80%-nak elvesztésével bátorítóan mosolyogni. Ő meg arra gondolot, hogy ez csak az apokalipszis lehet, ha 5 ismeretlen ufó elviszi magával erőszakkal a fénybe. Ennek megfelelő volt a kétségbe esés szintje is. ☹

Csütörtök reggel. Szerencsére a fiaim sokkal gyorsabban adaptálódtak a disztópia szerű reggelekhez, mint ahogy az szerintem elvárható ebben az életkorban. Ekkor már a kicsi fiam sem sírt, hanem hősiesen bement az egyik ufót kézenfogva. Mentünk tovább az oviba, a rutinrókák magabiztosságával felhúztam újra a maszkot és beléptem a nagyobb fiammal az ovi zsilipjébe – ahogy az elmúlt két napban tettem.

Azért ilyenkor felmerül bennem, hogy vajon hány évesnek kell lenni, milyen iskolát kell elvégezni és pozíciót betölteni, hogy végre felnőttszámba vegyenek egy ÓVODÁBAN???

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük