Újra iszom kávét. Az első hónapokban a gondolatától is felfordult a gyomrom, de egy ideje megint kívánom. Ráadásul a védőnő maga javasolta, hogy 100/80as “fehérköpenyes” vérnyomással jót tehetne a közérzetemnek némi koffein.
Tegnap végül ittam kettő rendes után még egy koffeinmenteset is – ez a régi adagom.
Hogy ezzel van összefüggésben vagy sem, ki tudja, de a – szerencsére egyébként is aktív – kislányunk egész éjjel táncolt a pocakomban. Éjfélkor még bőven ment a boogie, aztán én aludtam, ő nem tudom mit csinált, de négykor arra ébredtem, hogy bedurvult az afterozás.
Félóra éber várakozás után rákerestem, és természetesen egy rakat találatot dobott fel a google: igen, másoknak is megfordult már a fejében, hogy a “túl aktív” magzatmozgás jelenthet-e bajt. Lelövöm: nem, az orvostudomány mai állása szerint nem.
Korábban nem voltam ilyen paramami. Pont pár napja beszélgettük egy – szintén többedjére – kismama ügyfelemmel, hogy az első várandósság – ha az embernek olyan a környezete és a saját beállítódása – még telhet egyfajta édes tudatlanságban. Amikor az első fiam vártuk, egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy bármi rosszul sülhet el. Minden a legnagyobb rendben is volt.
Aztán anyává válva az ember óhatatlanul elveszíti az aggódás-szüzességét.
Egyrészt kikerülhetetlen, hogy egy sor váratlan kihívással találkozzon a megszületett gyermekével kapcsolatban, amihez ki kell képeznie magát. Lázas csecsemőt kell-e kórházba vinni, kruppos roham kezelése, fenyegeti-e a gyereket a kiszáradás, ezzel a balesettel menjünk-e az ügyeletre, vagy elég ha otthon szoros megfigyelés alatt tartjuk, stb – és ezek csak a legalapvetőbb témakörök.
Másrészt bekerülünk egy belső titkos körbe, ahol az anyák megosztják egymással végeláthatatlan mennyiségben az információkat, történeteket. Ez mintegy észrevétlenül történik, de egyszer belegondoltam, hogy amennyi tárhelyet foglalnak a nők agyában, nem csoda, ha a kisgyermekes nők – az alváshiány okozta károkon túl is – egyfajta elbutulás tüneteit mutatják. Pedig nem ez történik, sőt! Számtalan új szinapszis épül, fontos skillek fejlődnek.
Harmadrészt jöhetnek saját élmények. Nekünk szám szerint 4. Így, mintegy strigula szerepel az orvosi papírjaimon. A valóságban ez négy különböző DNS, négy különböző élet lehetősége, négy sok héten át tartó érzelmi hullámvasút, négy különböző történet. A mi kultúránkban nem szeretnek erről beszélni, mondjuk a mi kultúránkban úgy általában a gyász egy kicsit nehezen kezelt fogalom. Biztos a nyíltságomon is sokan megütköznek most, hiszen ez “magánügy”. Így nem is tudunk sokat a vetélésekről, amíg mi magunk érintettek nem leszünk, ezért aztán érezhetjük magunkat mélységesen szerencsétlennek és nyomoréknak, pedig a statisztika szerint minden 4. megfogant kis életre, azaz a terhességek 25%-ára ez a sors vár.
Az én esetem – pontosabban a mi esetünk, hiszen a család összes tagja nyilvánvalóan viseli a történetünk lenyomatait – túlmutat a statisztikán, de hát a statisztika már csak ilyen. Orvosi értelemben magyarázatot nem lehetett találni, ilyenkor – legalábbis én – hajlamos vagyok spirituálisan gondolkodni róla.
Ami tény, és ami 2-3 éve még nem feltétlenül látszott, szenvedélyes és alázatos tisztelője lettem az élet kezdetének. Számtalan különféle oldalról közelítettem meg a kérdést, és soha nem gondolt tudásmennyiségre tettem már szert. Küldetésemmé vált a kismamákkal való lelki, mentális foglalkozás. Azt tapasztalom, hogy az egészségügy – tisztelet a kivételnek – kevéssé veszi figyelembe a várandósok lelkét, akár a hétköznapi kommunikáció során. Pedig az objektíve bizonyított, hogy a psziché és a test rendellenességei szorosan összefüggnek. A babát váró nők pedig különösen sérülékeny állapotban vannak. Vigyázzunk rájuk, egymásra!
