Heti két délután a csoda babysitterünk hozza el a gyerekeket az intézményekből és vacsoráig vigyáz rájuk. Ezeket az időket MINDIG NAGYON tudatosan igyekszem kihasználni. Hónapok óta vagy dolgoztam vagy a coaching tanfolyamra tanultam vagy gyakoroltam a coachingot, beszereztem a gyerekeknek a beszereznivalót, takarítottam, ha már nagyon muszáj volt, max egy órát sétáltam a végén, hogy kigyalogoljam magamból a kigyalogolnivalót.
Eléggé elfáradtam. A múltkor mondtam az én Drágámnak, hogy azon gondolkodom, hogy ma majd hogy tudom kimaxolni a délutánt. És a válasz: menj el wellnesselni!
Baaazzzzzzz…… Ezt miért nem mondtad hamarabb?!?!?
Régen, nagyon régen jártam én, talán igaz sem volt… de aztán a második gyerek, a munkába visszatérés, pandémia, zárások, széthullás – már teljesen lekerült az elméleti listámról is…
Na szóval ma munka után szaunáztam, gőzfürdőztem és jakuzziztam…
Két hangsúlyos megállapítást tettem.
1. Rajtam kívül kizárólag férfiak pihengettek ott.
2. Szintet léptem a testem elfogadásában.
Az elsőt nem is nagyon fejtegetném tovább. Koncentráljunk a jó dolgokra.
Sok-sok évvel ezelőtt azonos szituban takargattam magam, görcsösen figyeltem hogy behúzzam a hasam, hogy nézek ki ülve, ki fog rám nézni mikor kimászok a medencéből, hülyén fogok-e kinézni – egy 8 kg-val könnyebb, feszesebb, fiatalabb testben…
Most pedig nem csak hogy mindezek nem jutottak eszembe, de mikor lepillantottam itt-ott viharvert porhüvelyemre, kifejezetten szeretettel gondoltam rá. Átélt ezt-azt mostanában, szolgál minden helyzetben, nem hagy cserben, gyorsan regenerálódik, nem akadályoz semmiben, ami nekem fontos, szereti ha szeretve van. Hálás vagyok érte!!! 
Ha csak két fotót összehasonlítok, fényévekkel jobban néztem ki 2000-ben vagy akár 2015-ben. De ha arra gondolok, hogy hogy éreztem magam benne és hogy tudom ezért szeretni, hát akkor nem bánom, hogy most van most. 
